A neonáci Jobbik

#263: - Re: Re:

Felebarátom!

Engem viszont nem sért, hanem tájékoztat (sok egyéb mellett arról is, hogy egy szót sem ért a kritizált bejegyzésemből) az Ön válaszának tartalma és stílusa, amely sajnos megerősíti az aggodalmaimat is.

Lehet, hogy nem hiszi, de én is a jövőnk miatt aggódom. Hogy miért és miként, azt itt, a szükséges magyarázat terjedelme miatt, nem tudom kifejteni, mert ahhoz, hogy legalább a lényegét megérthesse, több évnyi kurzust kellene Önnel megosztanom, ennek pedig ezeregy okból sem látom értelmét, hadd mondjam így: deficites vállalkozás lenne, ha megpróbálnám Önre hárítani a butaságom megértésének, urambocsá' az elfogadásának a terheit. A növekvő aggodalmaim egyik legfőbb okaként azonban szükségesnek látom megemlíteni azt, a számomra hátborzongató tényt, amelyre önök roppant büszkék: a fiatalok körében egyre népszerűbbek azok a radikális, önök által harsányan képviselt eszmék, amelyek, hogy úgy mondjam, enyhén szólva sem a társadalmi béke és igazságosság irányába mutató vektorokkal írhatók le, és amelyek ekként nem is alkalmasak a valóban súlyos problémáink megoldására, de még a tüneti kezelgetésére se. Másra igen, de erről inkább semmit se mondok Önnek, felesleges lenne, hisz mindketten tudjuk e konstellációban: az emberi ostobaság fahéj- olykor akár szivárványszínű, Dávid-csillagos, multimutyi-liberális-áldemokratikus - stb, folytassa kedve szerint - jelmezű ékesszólásai lennének csak a próbálkozásaim.

De azért, inkább más, ide betérő olvasók kedvéért, hadd álljon itt egy lelkes, ifjú, radikális utánpótlás beköszöntője, amelyet egy dél-magyarországi kis település postaládáiba dobáltak egy radikális folyóiratba csúsztatva. A szöveg, amelyből egy kialakulatlan személyiségű, fellelkesült fiatalember érzelmi reflexiói érezhetők ki a leginkább, az önéhez hasonló stílusú, de a pontosság és az autentikus interpretáció kedvéért szó szerint beillesztem, azokkal a nyelvhelyességi és stílushibákkal együtt, amelyektől hemzseg, szegény, amúgy, első látásra magyar nyelvűnek tűnő szöveg. Talán ennek a zsengének az elolvasása után érthetőbbé válnak az aggodalmaim, ha nem is az Ön számára. Öntől ilyet nem is várnék semmiképp, hisz a szellemi súlyom, belátom, szánalmasan az öné alatt marad, uram. Íme az újonnan megalakult alapszervezet elnöki beköszöntője, amelyből a személyek és a helység azonosítására alkalmas adatokat eltávolítottam, noha nem kellett volna, hisz önök örülnek a nyilvánosság minden lehetőségének:

> Idézet kezdete <

„Tisztelt (…-i) Polgárok!

(… - vezeték- és keresztnév) vagyok, a nemrég megalakult (… - helységnév melléknévi alakja) Jobbik elnöke. Ebből adódóan engem ért az a megtisztelő feladat, hogy megírjam bemutatkozó hírlevelünket.

A Jobbik Magyarországért mozgalom (…-i) szervezetét 2013.03.09.-n tartott alakuló ülésén 6 magánszemély alapította és jegyeztette be a Jobbik Országos Elnökségén. Szervezetünk gondolata az általam szervezett első - de nem az utolsó - itt megrendezett Jobbikos lakossági fórumot követően fogant meg, melyen (… - vezeték- és keresztnév) a Jobbik (…) megyei és (… - városnév melléknévképzővel) elnöke, valamint (… - vezeték- és keresztnév) a (… - városnév melléknévi alakja) Jobbik alelnöke, választókerületi szervező voltak a vendégeink. Ezt a fórumot családias légkörben tartottuk meg, végül mégis sikerként könyvelhettem el, mivel azon kevés ember személyében, akik eljöttek, ma már a tagtársaimat köszönthetem. De hogy mi szükség van itt, az egyesek által Isten háta mögötti, mások által Isten tenyerén hordozott falunkban? Hát a különcségünk miatt. Ahogy a képviselőink a többi párt képviselőivel ellentétben nem csak négyévente egyszer, a választások előtt lépnek az emberek közé lakossági fórumokat és egyéb rendezvényeket tartani, úgy mi azt valljuk, hogy mindenki a saját portáján söprögessen. Hisz ki tudna a helyi, lokális problémákra érdemi megoldásokat adni, ha nem a helyiek.

Ezen sorok után úgy gondolom ideje rátérni arra a témára, ami igazán érdekelheti a kedves olvasót, mégpedig hogy kik vagyunk mi, és mik a céljaink. Itt rögtön meg is ragadnám az alkalmat, hogy bevalljam, amikor elvállaltam az elnöki posztot, örültem ugyan a társaim által belém fektetett bizalomnak, de a jövőnkkel kapcsolatban nem voltam túl optimista. Azonban az idő és a társak megismerése alaposan rácáfolt erre a felvetésemre. Ugyanis bennük olyan igaz magyar férfiakra és nőkre találtam, akik ilyen-olyan módon ugyan, de mégis hozzám hasonlóan önként vállukra vették a magyarság keresztjét, és beálltak azon emberek sorába, akik képesek lehetnek megállítani önfeláldozó menetelésben ezt a sírba küldött nemzetet. Ezzel még nem válaszoltam meg, hogy kik vagyunk mi Jobbikosok, mi a Jobbik eszmeisége, hitvallása, és jövőbeni céljai.

Legegyszerűbben talán úgy tudom kezdeni, ha elmondom, hogy mik nem vagyunk.

A fősodratú média hivatásos rettegői által ránk aggatott jelzők - a náci, fasiszta, rasszista, antiszemita - kivétel nélkül hamis vádak. Ugyanis minket nem érdekel mások bőrszínre, vallása, vagy a származása. A Jobbik kétféle embert ismer csak: az építő és a romboló embert. Azon építő embereket, akik valóban tisztességes és hasznos tagjai a társadalomnak, segítjük és segíteni is fogjuk a továbbiakban, legyen az akár magyar, akár cigány, vagy épp bármi más. Azon romboló embereket viszont, akik csak és kizárólag segélyekből, illetve bűnözésből kívánnak élni, pokollá fogjuk tenni az életét, ahogy most ők teszik velünk. Legyen az akár magyar, akár cigány, vagy épp bármi más. A jelenlegi wellness jellegű börtönök helyett önfenntartó, és szigorúbb börtönökkel kívánjuk ezt elérni, a mostani tutyimutyi traffipax rendőrök helyett kemény és határozott rendőrökkel-csendőrökkel, valamint a halálbüntetés visszaállításával.

A másik teljesen abszurd vád, amivel kínjukban minket illetnek az antiszemita-rasszista kártya mellett, az a „ők sem különbek nálunk” szlogen. Ami már csak azért is vicces, mert magasan mi kapjuk a legtöbb mocskolódást tőlük, de miután rájönnek, hogy ezzel egy-egy témában nem tudnak lejáratni, jobb ötlet híján próbálnak egy kalap alá venni magukkal. De nem. Nem lopni, rabolni és kihasználni akarjuk ezt az országot és népet, hanem szolgálni, felemelni, óvni, építeni, és majdan továbbadni a jövőnek. Mint ahogy eddig sem, úgy a jövőben sem kívánunk részt venni a rendszerváltásnak nevezett hatalom átültetést követő szabadrablásban.

Mi radikális magyar emberek vagyunk. Radikálisok, de nem a híradásokban látható módon. Nem habzó szájjal, ökölrázás közben születtünk, de még csak nem is Molotov-koktél volt a jelünk az oviban. Szimplán tudjuk, és valljuk, hogy azokra a problémákra - demográfiai, társadalmi, gazdasági - amelyek jelenleg Magyarországon uralkodnak, radikális lépések szükségesek.

Ezek a Jobbik fő eszmei irányvonalai, amelyekhez mi is tartjuk magunkat.

Amit még mindenképpen meg kell, hogy említsek az esetleges félreértések elkerülése végett, az (…- személynév) polgármester úrhoz kapcsolódó viszonyunk kérdése. Ebben a kérdésben pedig kissé kétes válasszal ugyan, de őszintén tudok csak válaszolni. Hozzá és csapatához elsősorban, mint partnerre tekintünk, elvégre több a közös pont, ami összeköt, mint az, ami elválaszt. Ezt a tényt szem előtt tartva vágunk neki munkásságunknak, vagyis ami támogatandó, azt mi is támogatjuk, ami viszont megítélésünk szerint rossz, és nem a (…-iak) érdekeit helyezi előtérbe, az ellen minden körülmények között szót fogunk emelni!

Végezetül azoknak üzennék, akik jelen pillanatban még lesajnálóan tekintenek a Jobbik Magyarországért Mozgalom tevékenységére, és akik szerint mi csak álmodozó fiatalok vagyunk, akik esélytelenek megmenteni ezt az országot és nemzetet.

Két tüntetésen történt élményeimet szeretném most megosztani. Mégpedig két olyan tüntetését, amelyek merőben eltérőek egymástól, de mégis mély nyomot hagytak bennem. Az első ilyen élményem még kezdő koromban történt, amikor lehetőségem volt ott lenni, a híres-hírhedt „zászlóégetős” EU-elleni tüntetésen. Pest, hatalmas tömeg, kemény beszédek. Ez már önmagában is hatalmas élmény, de egy bizonyos mozzanat mégis örökre bevésődött erről a napról az emlékezetembe. Történt ugyanis, hogy Vona Gábor beszédének kellős közepén, amikor Barroso (Európai Bizottság elnöke) valamely kijelentésére, amivel az országunkat és az ideiglenesen határon túli honfitársainkat használta lábtörlőnek, válaszul a mondat végét úgy fejezte be: „Hát nem hagyjuk!”. Erre persze jött is az elmaradhatatlan vastaps. A taps végét követően valahol a tüntető tömeg végéről már hallani lehetett valamiféle morajlást. Érteni nem lehetett sokáig, de hallani igen, és ez a morajlás erősödött. Erősödött, erősödött és erősödött, egészen addig a pillanatig, amíg el nem érte a pódiumot. Én annak pont a közvetlen közelében voltam, így tehát az utolsók között érthettem meg, hogy ez a folyamatosan erősödő moraj a NEM NEM SOHA!, ami a végéről indulva, a stadionokban lévő hullámzáshoz hasonlóan söpört végig azon a hosszú utcán. Az ott lévő több ezer ember ezzel a hangorkánnal jelezte, hogy van még Magyar e földön.

A másik ilyen élményem Szegedhez fűződik, amikor 30-40 emberrel szimpátiatüntetést tartottunk a Székely Mikó Kollégium mellett. A fent említett tüntetéssel ellentétben erről kicsit rossz érzéseim voltak a beszédek hallgatása közben, mert az ügy komolyságához képest nagyon kevesen gyűltünk azon a napon össze. De ahogy mondani szokták, minden rosszban van valami jó, ami itt is tetten érhető volt. Így, a tömeg hiányában legalább lehetőségem nyílt a figyelmem egy öt éves körüli kislányra fordítani, aki az egész rendezvény alatt mit sem törődve azzal, hogy a szülei miért vannak itt, biciklizgetett a babájával körülöttünk. Azonban a szónoklatok végeztével, amikor a román nagykövetség (sic! - megjegyzés: Novák L.) előtt készültünk elénekelni a Székely himnuszt, a kislány anélkül, hogy bárki is rászólt volna, magától leszállt a bicikliről és fontoskodva beletette a babát a kiskosárba. Majd, mintha egy öt évestől ez lenne a lehető legtermészetesebb dolog, odalépett közénk és a nagy öregeket is megszégyenítő módon énekelte el velünk a Székely himnuszt. Az az egy szem kislány azzal az énekkel jelezte, hogy lesz még Magyar e földön.

A barátainknak és az ellenségeinknek is ajánlom ezt a két történetet. Előbbieknek azért, hogy tudják, van értelme a küzdelmünknek, utóbbiaknak meg azért, hogy ők is megértsék: számukra nincs.

ERŐSÖDÜNK,

TARTS VELÜNK!”

> Idézet vége. <

Ha elemezni kezdeném az ifjú vitéz lánglelkületét, netán a lehetséges személyiség-fejlődési prognózisba is belebonyolódnék, rávilágítva a háttérben sokunk számára (remélem) nagyon is tisztán kivehető, nem éppen közösségteremtő folyamatokat vezérlő érdekekre, amelyeknek oltárán ő is égőáldozatként lobbanhat el, akkor… De hagyjuk, hisz felesleges lenne, az Ön számára, mert, mint említette is különös nyomatékkal, immunis a butaságommal szemben, mások pedig, meglehet, ugyanolyan ostobák, amilyen én is vagyok. De azt immár világosan tudjuk, hogy „ellenség” vagyunk, akiknek meg, kell érteniük, hogy számukra nincs értelme a küzdelemnek, más szóval az életnek. Hacsak be nem állunk a „Ria! Ria! Magna Ria! Über alles!” csatasorba, amire nem sok az esély. Ezért akár hálásak is lehetnének, mert így permanensen biztosítjuk önöknek azt, ami nélkül azonnal értelmét veszítené az elkeseredett, "megbűnhődte már... mártír-szabadságarcuk”: a halálos (belső, önök közt is megbúvó, mindenkit örök éberségre, korlátlan, minden irányú gynakvásra intő - ismerős? Nem? Kár!) ellenség céltábláját, amelyet önök oly változatos színekben, hangulatfestéssel és stílusban tudnak megjeleníteni, verbálisan is, de ha kell (- ha nem), képileg is („fahéjszínű, zsidó, homár…,” és ezek különböző, fertelmes, a nemzet jövőjét veszélyeztető, olykor fenyegetően provizorikus keverékei; liberális, demokrata, baloldali, kommunista…, stb.).

Mindemellett előszeretettel hivatkoznak holmi keresztényi értékrendre is, amelyről, gyanítom, nem sokkal lehet több, s főleg nem világosabb fogalmuk, mint a magyar helyesírás és nyelvhelyesség szabályairól, a nyelvi közlekedésük, úgyszintén nem épp a békés felebaráti gesztusokat szerény-szemérmesen rejtő stílusáról nem is szólva.

Maradjunk annyiban, hogy szebb jövőt! Értse, ahogy akarja, jó uram! Én is értem, ahogy akarom, jó, uram? A kérdés költői volt, ha érti (- ha nem).