Bemásolom, nagyon korrekt cikk!
Dióslaki Gábor, a Tőzsdei Egyéni Befektetők Érdekvédelmi Szövetségének elnöke
Sok utólagos elemzést olvashattunk már az elmúlt három hétben arról, hogy miért a Quaestor-kötvény vásárlók a felelősek elsősorban a mostani veszteségeikért, és miért nincs erkölcsi alapjuk a felügyeletre és mindenki másra mutogatni a 10-15 éves csalássorozat elszenvedése tárgyában. Pedig szerintem van okuk mutogatni. Ahogy egy ilyen méretű botránynál lenni szokott, sok ember hallgatása és rossz munkája járult hozzá a helyzethez kialakulásához.
Azzal természetesen nem lehet vitatkozni, hogy bármilyen fogyasztótól, így a pénzügyi fogyasztótól (befektetőtől) is elvárható az alapos körültekintés pénze átadása előtt. Talán az is igaz, hogy a kötvénykárosultak döntő többsége többet gondolkodik egy mosógép megvásárlása előtt, mint e kötvény megvásárlásánál. Ugyanakkor ne feledjük el, hogy a pénz jó kezelése is egy szakma. A mosógépiparban is csak kevesen rendelkeznek kellő tudásanyaggal és rálátással, ezért a fogyasztóknak ott is információkat kell szerezniük vásárlás előtt. Így inkább az a megfelelő kérdés, hogy a pénzügyi termékeknél könnyű-e egyértelmű és valós információkhoz jutni.
Ezek az emberek sem ellenségei saját pénzüknek, így a pénzügyi termék (Quaestor-kötvény) vásárlása előtt is kérdetek és érdekelődtek, csak sokkal kevesebb segítséget kaptak, mint egy mosógéphez. Főleg azoktól nem, akik elég tudással és lehetőséggel rendelkeztek volna a témában ahhoz, hogy segíthessék őket. Ami pedig a legmeglepőbb, sokkal nagyobb fogyasztóvédelmi rendszerhibák vannak a pénzügyi termékek piacán, mint a mosógéppiacon. Ezt úgy tűnik, a mindenható EU sem tudja kezelni. Nyilván azért nem, mert a különböző országokban különbözőek a pénzügyi kultúrák, és mégsem igazíthatják a szabályozást a legelmaradottabbakhoz. Tehát hazai szinten kell ezeket a rendszerhibákat kijavítani.
Mégis ki mindenki tudott volna segíteni, hogy ezek az emberek ne ezt a pénzügyi terméket vegyék?
A sor elején egyértelműen a gazdasági újságírók állnak. Ugyanakkor azt is tény, hogy a most nagyon okosság vált újságírók jelentős része még azt sem látja tisztán, hogy valójában mi történt. Folyamatosan fiktív kibocsátásról írnak, holott fiktív eladás történt. A különbség pedig óriási. Amennyiben a kibocsátás lett volna fiktív, akkor most nem fájna a BEVA és a brókercégek feje, mert nem kellene fizetniük. Mivel azonban egyetlen kötvényvásárló sem kötvényjegyző volt, hanem mindenki csak másodpiaci vásárló, akinek a cégcsoport brókercége kétharmad arányban a "nagy semmit" adta el, így brókerkárosulttá vált. Ezért pedig a mai jogszabályi környezet alapján helyt kell állnia a BEVA-nak.
Azt is vallja be legalább csendben magának mindenki, hogy Ő bizony eddig még soha nem olvasott el egyetlen kibocsátási tájékoztató sem. Szerintem az egész piacon összesen 10 olyan ember van (a felügyelet nem számít), aki a botrány előtt végigolvasta a 68 oldalas Quaestor Hrurira kötvény tájékoztatóját. Pedig már legalább 10 éve minden évben megjelenik gyakorlatilag ugyan az a szöveg. Nem szégyen ez, én sem olvastam korábban. De nem azért, mert egy mosógép vásárlásánál nem is kell ilyen hosszú leírást elolvasni, hanem mert ott vannak olyan egyértelmű osztályzatok, ami a "tudatlan" fogyasztót segíti a termékkockázatok (zajszint, energiafogyasztás) gyors és egyszerű áttekintésében. Ezzel szemben mi van a kötvénytájékoztatóra írva? A "szokásostól eltérő kockázatú". Bocsánat, melyik termék is a szokásos kockázatú? Akkor ez most nagyobb, vagy kisebb kockázatú nála? Főleg mennyivel eltérő? Nagyon, vagy csak kicsit? A mosógépre miért egy egyértelmű betű ráírását írja elő a törvény a besorolási értékelés alapján, a pénzügyi terméknél miért nem így van?
Akkor felhozhatjuk a MIFID rendszert is, ami direkt a kockázatos termékek profik általi elemzésének segítségével a későbbi meglepetések elkerülésére lett kitalálva. Elvileg tényleg az ügyfélkockázat felmérése a célja, ám ténylegesen képtelen annak kezelésére. A MIFID besorolásokat a brókercégek maguk végzik, nem pedig egy jogszabályból kell kiolvasni az ügyfélhez legjobban illő termékeket. Ezen külső kontroll nélküli brókerházi értékelés miatt fordulhatott elő, hogy a Quaestornál a leg kockázatkerülőbb ügyfél is vehetett vállalati kötvényt. Az már csak hab a tortán, hogy ténylegesen van rá írásos bizonyíték, hogy a Quaestor 5 éve - a felügyeleti utasítás ellenére - bezárása napjáig megvezette az ügyfeleit, saját cégcsoportbeli kötvényeinek állampapírral egyenértékű kockázatosságát hangoztatva.
Aztán egyetlen olyan cikket sem olvastam korábban egyetlen mértékadó gazdasági sajtóban, vagy gazdasági rovatban sem, amely kellő alapossággal leírta volna a Quaestor-kötvény szakemberek számára tudható működését. Pedig nem is azt kellett volna leírni, hogy ez gyakorlatilag egy forintot sem ér és előbb utóbb össze kell dőlnie a piramisnak, csupán annyit, hogy ez egy olyan "spekulatív kötvény", ami a fejlett nyugaton csak akkor szokott fizetni, ha a célként megjelölt világmegváltó ötlet megvalósul. Itt azonban ilyen ötlet az üzleti tervből nem olvasható ki. Például azért, mert nem is volt igazi üzleti terv.
A másik rendszerszintű probléma, maga az eladási mechanizmus. Egy mosógép vásárlásakor a terméktől független eladótól tudunk érdeklődni a rettenetes mennyiségű választékban található termékekről. A bank, vagy brókercég viszont elsősorban a sajáttermék értékesítésben érdekelt. Nyilván erre ösztönzi az ügyfélszolgálatost és a brókert is a bérezésben jelen lévő forgalmi jutalékon keresztül. Azzal együtt, hogy ez érthető, mégis jelentős rendszerkockázatot eredményez, ha nincs kellő kontrolja. Azzal nem értenék egyet, hogy senki se árulhassa a saját termékét, a kontrol hiánya azonban a legnevesebb bankokban is meglepő mondatokat eredményez. A legdurvább az "ezzel nem lehet semmi baj".
Mindezek után hova fordulhatott volna a nem közgazdász végzettségű, nem rutinos pénzügyi fogyasztó, aki azért odáig már eljutott, hogy ne otthon valutában tartsa a pénzét? Maximum a telekszomszédjához.
- Vevő1: Te hova teszed a pénzed?
- Vevő2: Évek óta Quaestor-kötvényt veszek. Jó a kamata és mindig rendesen kifizetik.
- Vevő1: Nem gyanúsan magas az a kamata?
- Vevő2: Szerintem nem, csak néhány százalékkal magasabb, mint az állampapír. Ez igazán nem nevezhető kiugróan magasnak.
- Vevő1: Van erről valami tájékoztató?
- Vevő2: Persze, ott lóg az ügyféltérben, ha akarod, elolvashatod mind a 68 oldalt.
- Vevő1: Hűha, én még könyvben sem kezdek bele ilyen hosszúba. Majd megkérdezem az eladót, a mosógépnél is korrektek voltak.
Mivel abba elvi okok miatt nem szeretnék belemenni, hogy az egyik piaci szereplő miért nem jelenti fel a másikat, ha számára egyértelmű a csalás, inkább nézzük az állami ellenőrzés hatékonyságát. Hogy lehet az, hogy 10-15 évig a felügyeletnél senkinek sem jutott eszébe, hogy úgy is ellenőrizze a brókercégeket, hogy összehasonlítja az ügyfélvagyon szummáját a KELER-ben lévő brókercégi számla szummájával? Majd megkérdezze, hogy mi az oka a rettenetes méretű eltérésnek. Igen, ebben van felelőssége az államnak. Hiszen kizárólag az állam az, aki az ilyen hosszú idő óta folyó csalások megtalálására eszközökkel és jogosultságokkal rendelkezik.
Miért is nem jogos akkor azon elvárás, hogy az állam álljon helyt, ha évtizeden keresztül hibásan látja el feladatát? Azért, mert az állam az időfizetők pénze? Ne mossuk össze az intézményt, az intézményt működtető emberekkel! Az állami vezetők és alkalmazottak az adófizetők által fizetett szolgáltatói feladatok ellátói. Ilyen feladat a pénzügyi intézményrendszer ellenőrzése is. Ő adja ki az engedélyt, Ő minősít és Ő tud ellenőrizni.
Ahogy egy cég, úgy az állam is átterhelhetné a kárát a munkát végzők dolgozókra, jelen esetben a korábban hibázó felügyeleti vezetőkre és munkatársakra. Nem pedig magas állami kitüntetést ad neki, demonstrálva, hogy megvédünk. Igaz, Kossuth-díjat bárki kaphat, Munkácsi-díjat csak az, aki jól tud festeni.
Miért nem az erkölcstelen, hogy a legmagasabb állami döntéshozók nem akarják behajtani a felelősökön a kifizetendő összeget, miért az a baj, hogy a károsultak anyagilag is igényt tartanak a rendszerhibák és hiányos állami ellenőrzések náluk jelentkező következményeinek kompenzálására?
Az állami vezetők és alkalmazottak miért nem felelősek anyagilag, ha később kiderül, hogy pocsékul dolgoztak? Ők miért nem viselik hibás döntéseik anyagi következményeit? Miért csak az a fogyasztó viselje a kárt, akinek nem segített senki, hogy informáltabb legyen, aki nem tehet a rendszerhibákról, csupán annyi a bűne, hogy nem volt elég képzett és nem tudott különbséget tenni egy pénzügyi termék és egy ipari termék (mosógép) vásárlása során tőle átlagosan elvárható megtartás között?