Együtt a Raoul Középiskoláért / Save the Raoul Wallenberg School

Én mindent megértek. Értem, hogy kell a hely. Értem, hogy ma már bárki vármit megtehet. De szerintem egy valamit NEM lehet megtenni. Mégpedig az álmokat elvenni. Mert ÉN és a többi diák nem engedheti ezt meg. Ez az iskola összetart minket. Célt adott nekem. Barátokat. Egy osztályt, akikkel sok baj van, de azért lehet őket szeretni. Megtanított elfogadni mások hibáit. Olyan tanárokat kaptam, akik segíteni akarnak, hogy továbbtanulhassak. Nélkülük nem fog menni. Ez nem csak egy épület, amit bárki kedve szerint elvehet, és átalakíthat. Itt olyan emberek vannak, akik ebben az elkorcsosult világban még foglalkozni akarnak a többi EMBERREL. 

Nekem senki ne mondja, hogy nem fontos az, amit képvisel az iskola. A Raoul név. A diákok otthonát nem lehet elvenni. Nem szabad minket megfosztani a tudástól, a helytől, ahová szívesen járunk, az emberektől, akik segítenek megvalósítani az álmainkat. A családunktól. 

Mert mi egy család vagyunk. Még ha nem is érzi, látja mindenki. Mi itt vagyunk egymásnak, segítjük egymást. Ha ez az iskola megszűnik, több száz fiatal álom szertefoszlik. Ez lenne a cél? Ezt akarják? 

Szerintem nem. Ez az iskola szent, nekem legalábbis. Én itt akarok leérettségizni. Amikor beléptem az ajtón, megfogadtam magamnak, hogy csak akkor hagyom el, mikor eljött az idő. 4 év után, az álmaimmal a kezeimben, egy olyan jövő felé lépdelve, amilyet mindig is akartam. Még nem jött el az idő. Még nem léphetek ki végleg azon az ajtón. Még fognia kell a kezemet ennek az iskolának. 

Csak kérni tudom, hogy engedjék meg. Kérem. Hagyják meg nekünk ezt az épületet. Ne tegyél tönkre az álmainkat, céljainkat. Nem így akarok visszatekinteni majd az iskolára. 

Még nem tudom elengedni. Nem szabad, így nem szabad elengednem.