Parászka Boróka: Túl a kerítésen

Feltöltve: 2015. szeptember 27.

Felejtsük el egy percre (tudom, hogy lehetetlen) a menekültválságot, a meggyőződéseket arról, hogy mi a jó, vagy mi a nem jó megoldás. Vegyük tényként a Magyarország köré épített és tervezett kerítés-szakaszokat, a kerítés menti összecsapásokat, s gondoljuk végig mindennek az erdélyi magyar következményeit. Parászka Boróka írása.

Erdélyi magyarokként a lehető legtöbb nemzetközi fórumon panaszt emeltünk, és emelünk különböző érdekvédelmi szervezetek révén azért, mert kisebbségi jogaink sérülnek. Etnikai és vallási alapon is diszkrimináció ér bennünket, pedig kiemelten nagy létszámú, 1,2 millió fős közösség vagyunk. (Sérelmezzük az egyházi ingatlanok visszaszolgáltatásának ügyét, a Mikó-botrányt stb.) Visszakaptuk az egyházi javainkat, de nem úgy, és nem annyit, mint amennyink volt. Támogat a román állam, de nem úgy, és annyira, mint amennyire szükségünk lenne rá. Most azonban a kisebbségi ügyekért felelősséget vállaló magyar kormány ugyanezeken a fórumokon arra figyelmeztet: Európa iszlamizálódik, és ezért veszélyes például a kurdokat (negyven milliós kisebbség) beengedni az Unió területére. Azokat, akik háborús övezetekből menekülnek, így tehát legnagyobb problémájuk nem az, hogy „őshonos kisebbségként” mekkora állami támogatást tudnak kisajtolni felsőoktatásra, könyvkiadásra és nemzeti identitásuk őrzésére-képviseletére. A mai magyar hivatalosságok által „migránsoknak” és„megélhetési bevándorlóknak” nevezett tömegek problémáival szemben hogyan lehet bármilyen erdélyi magyar követelést hitelesen megfogalmazni? Arra panaszkodni, hogy nincs magyar egyetem, miközben a magyar rendőrség az otthontalanokat, háborús  menekülteket, valamint a róluk tudósító újságírókat vízágyúzza? Hogyan tartható fenn a „nemi, faji, vallási, életkori” diszkrimináció tiltásának elve? Ha csak úgy nem, ha visszatérünk a mindenki egyenlő, de vannak egyenlőbbek elvéhez, valahova az Állatfarm vidékére.

Az elmúlt években az erdélyi magyar igények-panaszok a következő ügyek miatt voltak a leggyakrabban hallhatóak: nem biztosított a kétnyelvűség sem a magyarok által lakott közterületeken, sem a hivatali eljárások során. Az erdélyi magyar közösség a nemzetközi jogi biztosítékok, az európai normák ellenére háttérbe szorul, másodrendű állampolgárként kénytelen élni egy uniós tagállamban, Romániában. Ennek demonstrálására lehetett hatásos kampányokat, figyelemfeltő akciókat szervezni, a romániai közigazgatás jól provokálható, előbb-utóbb csak kibújik legalább egy aprócska szög a zsákból. De mire megyünk a hasonló taktikával, ha ellenpéldaként azokat a magyarországi eseteket hozza fel bárki, hogy a menekültkérők tömegeit nem tájékoztatták a hatóságok anyanyelvükön, vagy olyan nyelven, amelyet a rászorulók is érthettek? Vagy azokat a példákat, amikor csak magyar nyelvű okiratok aláírására kötelezték a magyarul nem tudókat? Mit mondunk majd arra az érvre, hogy örüljetek, hogy nem úgy bánunk veletek, mint Magyarországon bánnak az idegennek minősítettekkel.

A magyar-román határszakaszra tervezett kerítéssel kapcsolatban a magyarországi és a romániai magyar politikusok is siettek tisztázni: ez csak az illegális határátlépők visszatartására szolgál, és nem választja el egymástól a magyarországi, illetve a romániai magyar közösséget. Megint csak ne foglalkozzunk azzal, mit jelent ma Európában az „illegális határátlépő”, és azzal sem, hogy a hasonló kerítések valóban hatékonyak vagy sem. Tekintsük csupán azt az egyetlen tényt, hogy a magyar kisebbségvédelem arra épített fel minden stratégiát, hogy az európai határok átjárhatóvá válnak, sőt megszűnnek, Európa „varratmentes” lesz. Minden magyar-magyar kezdeményezés határokon átívelő, nemzetegyesítő, vagy éppen „határtalan volt”. Ezt többé így nem lehet mondani, így többé a tagországok közötti együttműködésekről nem lehet gondolkodni. Magyarország, Kis Magyarország – a nagymagyarországos matricák, zászlók, kitűzők reneszánszának korában – határfalat emel Romániával, és így Erdéllyel szemben is. A trianoni határokat erősíti. Senki se reménykedjen abban, hogy a száz éve kettészelt falvak, utak átjárhatóvá, akadálymentessé válhatnak ezután. Az jut át így, akinek érvényes okirata van. Kérdés, hogy ha a folyamatok így haladnak, mi számít majd érvényes dokumentumnak. Ha a román-magyar viszony tovább romlik, ha az Unió szétesése folytatódik, isten ments, megérhetjük még a vízumkényszert is. Vagy azt, hogy dönteni kell a két állampolgárság között, és a kettős állampolgársági idill valódi természete kiütközik. A határfal emelése annak a megerősítése, hogy a magyar kormány lemondott Erdélyről.

Képzeljük el továbbá az autonómia-követeléseket. Amelyekkel kapcsolatban pártállástól függetlenül mindig mindenki elmondta, hogy ezek békés, a nemzetközi normáknak megfelelő kérelmek, kezdeményezések, semmilyen erőszakos területfoglalási, határmódosítási szándék nem áll mögöttük. Azok után, hogy a magyar hatóságok átvízágyúztak déli szomszédjuk területére, hogy a határvédelmet a szomszédos államokkal szemben gyakorolják, ki hiszi majd el az erdélyi magyar szándékok békés természetét? Ki látja majd békésnek a lármafákkal körbevilágított Székelyföldet?

Lehet persze abban reménykedni, hogy a „keresztény Európa” védelmében kialakul egy eddig sosem volt román-magyar közös front. A két országban tapasztalható xenofóbia, a menekültkérdésben felmerülő azonos elutasító érvek, propaganda-anyagok arra engednének következtetni, hogy erre, a muzulmánokkal szembeni román-magyar összefogásra megérett az idő. Ma jelentős különbség ebben a kérdésben legfennebb kormányzati szinten van. Ma még egymásnak ellentmond az Orbán- és a Ponta-kormány stratégiája. De képzeljük el, hogy Romániában is kiteljesedik az, ami Magyarországon. Ha általánossá válik az, hogy nincs helye az ázsiából érkező menekülteknek? Ha újra, minden eddiginél erősebben helyet kap az érv: Románia a románoké! Ki az ázsiai betolakodókkal! Kik azok, akik a romániai nacionalizmus számára kéznél lévő, félvad, nyereg alatt húst puhító betolakodókként, nemzetrontó ellenségként megnevezhetőek, megbélyegezhetőek? Akiktől az országot már annyiszor megtisztította volna a román nacionalizmus? Az erdélyi magyarok. Egy füst alatt, ha a helyzet így folytatódik, tőlünk is szabadulni akar majd ez a logika. Együtt a szírekkel, kurdokkal, és más gyanús keleti népekkel. Mindezzel szemben ellenérvünk nem sok lesz. Különösen úgy, hogy évek óta az ősmagyar, jurtában lakó, hátrafelé nyilazó, rovásírásos kultúránkkal különböztettük meg magunkat. És ezzel igazolta, azonosította magát a románellenes, radikális magyar szélsőjobb is. Egy ilyen helyzetben legfennebb egy hetven kilométeres falszakaszra mutogathatunk itt Erdélyben, a hátunk mögé, Magyarország felé. És ezen vagy átengednek majd, vagy nem. Minden attól függ majd, van-e ehhez „dokument”, meg passzus.

Forrás: Erdélyi Riport