VÉDJUK MEG KRISNA-VÖLGYET ÉS A SZENT TEHENEKET!

Farizeusok kezében van az ország, egy farizeus pedig nem képes elviselni semmit, ami szép s ami valódi lelkiséget képvisel a maga kis jól berendezett, kényelmes álvallásos világához képest. A farizeus Barabást kiált, s társaival összekacsintva jó embernek hiszi magát, a farizeus keresztre feszíti az igazságot, mert nem képes elviselni, hogy az ő torz igazságának (a Nagy Inkvizítor által átszabott "igazságnak") semmi köze az eredeti igazsághoz és tanításhoz, s mindent el akar tüntetni a föld színéről, amit nem tud beleilleszteni beszűkült világába, önző békaperspektívája gyűszűnyi horizontjai közé. A farizeus gyűlölködik, nem tud róla, de gyűlöli önmagát is, leginkább azonban önmagát másokban, s azt is gyűlöli - a lelke mélyén azonban szégyelli, gyűlölködve szégyelli -, amit kétezer éve tett, s amit újra és újra el fog követni, mert ő egyszerűen ilyen. A legaljasabb jellemvonása azonban mégis az, hogy mindeközben jónak akar látszani, a nép, a közösség jótevőjének, a közjó szolgájának. Közben azonban előre kikotyvaszt mindent a társaival nyomorult kis boszorkánykonyhájában, az ország "házának" hazugságtól penészedő falai mögött, s aztán elbújtatja gonosz arcát édelgései s a történések "sajnálatos" alakulása mögé, amiről ő, a Tisztességes Ember, az ájtatos jóakaró ugyebár egyáltalán nem tehet.