#410: -  

 Kedveseim! Özvegy vagyok pont egy éve. Tisztességgel felneveltem a gyerekemet, mellette elvált, egyedülálló asszonyként mindig segítettem az apámat, aki rokkant volt, de a gondos ápolás miatt vagy következtében 82 évet élt. Már kiröppent a gyermekem, amikor megismerkedtem egy szintén egyedülálló emberrel, akivel több, mint 10 évet éltünk nagy szeretetben együtt. Természetesen támogattam a gyermekemet is, lakást vettem neki, mikor megnősült. Mára eljutottam abba a korba, hogy engem kéne valakinek támogatni időnként, de erre nem is lehet számítani. Ma nem olyan világot élünk, hogy a fiatalok segítsék az időseket, megvan az ő maguk baja. Rágondolni sem merek, hogy ha lerobbanok fizikailag, mi lesz velem. A gyerekek nyakára nem mehetek, nem is mennék, az állami otthonokba nem szívesen mennék. Mi legyen? Belegondolni is rossz. Amikor olyat olvasok fórumokon, hogy van pofája a nyugdíjasnak elfogadni a segítséget, milyen jogon, akkor elszorul a nyívem. Aki ilyet mond, ha megéri, egyszer ő is lesz NYUGGER. Akkor visszagondol a mostani véleményére?