Együtt a Raoul Középiskoláért / Save the Raoul Wallenberg School

Én beleszerettem a tanításba, ez az én elhívásom, karmám, sorsom, nem nagyon szeretnék már ezután sem mást csinálni.

Ha hagyják...

Lehettem volna végzettségeim alapján nagyon sok minden más, még akár sokkal jobban kereső politikus is! Nem lettem...

Én a gyakorlatban és a felsőfokú elméleti tanulmányaim során megszerzett szakmai tudásom átadását választottam. Mert a diákjaimnak arra van szükségük, hogy politikamentes, szakmaszeretettel, hivatástudattal teli, lehető legjobb tudást és értékeket kapjanak. Sokszor hallani, olvasni, hogy a mai diákság érdektelen, nemtörődöm, motiválatlan, nyilván van köztük olyan is, de az ellenkezőjét is be tudják bizonyítani. Másmilyenek, más generáció, másképp találjuk meg a hangot velük és az utat hozzájuk, ezen és ezért is vagyunk. Alakítjuk őket, de közben mi is igazodunk hozzájuk. Bizony, az információrobbanás korában olyan informálisan megszerzett tudás birtokában vannak, amit nem nagyon tudnak még megfelelően használni, alkalmazni, de ott van bennük. Szidjuk őket, hogy mennyi időt töltenek a számítógép előtt, lógnak az okos telefonjaikon, idióta játékokkal játszanak, a közösségi oldalakat bújják. Aztán rá kell jönnünk, hogy bizony nem csak ehhez értenek és számtalan tudás birtokában vannak ezeknek az eszközöknek a használatával és az azokkal eltöltött idő segítségével. Lám-lám, jön egy váratlan esemény, egy szörnyű döntés, amely az életüket negatívan befolyásolja, ami keserűséggel tölti el, felháborítja őket, amit a saját bőrükön éreznek, ami kizökkenti őket a komfortzónájukból és íme, előkerül az a tudás! Ezt most be is bizonyították. Tudták, hogy hova, mit, mikor kell írni. Mit, hogyan kell megszervezni. Mi, hol található a világhálón, amire szükségük van és lesz. Tették mindezt úgy, hogy a hagyományos módszereket is éppen úgy alkalmazták! Tessék csak körülnézni az iskolában, rápillantani az ablakokra és talán a környéken lakók is mesélhetnének a szórólapokról, amiket szeretett iskolánk megmentése érdekében készítettek. Okosan, értelmesen, higgadtan, sárdobálás nélkül, nem felelősökért ordítozva nyilatkoztak a médiumoknak, pedig ez utóbbit szocializálhatták volna bizonyos helyekről. Talán megérezték a felelősséget is, hogy helyettünk is teszik ezt, hiszen nekünk megtiltották, hogy nyilatkozzunk. Néha becsúszik ugyan egy-két helyesírási hiba írásaikba és előkerül néhány internetes nyelvromboló kifejezés is, de bánja a fene most, amikor ilyen lelkesek.

Repes a szívem, hogy ilyen gyerekeket taníthatok, akik bebizonyítják, hogy megérdemlik azt a középfokú végzettséget, szakképzettséget, amelyre néhány cinikusan nyilatkozó csoport szerint nincs szükségük.  

Felháborít, de ugyanakkor meg is nyugtat, hogy a néhány gyűlölködő, bántó ellenvélemény, szidalmazás, semmi másba nem tud kapaszkodni, csak iskolánk nevébe, névadójába. Még arra sem veszik a fáradságot, hogy megnézzék, mivel is foglalkozunk, kiket tanítunk, képezünk. A tudatlanságból fakadó szónoklatok és dogmatikusan ugyanazokat szajkózó írások pedig hiteltelenek számomra. Ellenben vagy éppen ezért, meg kell említenem azt, hogy ebbe az iskolába bárkit felveszünk anékül, hogy megkérdeznénk előtte származását, politikai hovatartozását, vallási nézeteit. Mert nem tarjuk fontosnak! Az a fontos, hogy ezekből a gyerekekből kiváló egészségügyi, szociális és pedagógiai szakemberek lesznek. Akik majd szintén nem fogják megkérdezni, hogy ki, honnan származik, milyen politikai nézeteket vall, melyik vallást gyakorolja, hanem szirénázva rohannak mentővel a bajba jutottakhoz!
Ott lesznek tehát mentőápolóként, ha életveszélybe kerülsz, ha rosszul vagy!

Ott lesznek veled életed egyik legcsodálatosabb eseményénél, gyermeked születésénél szülésznőként, segítenek neked védőnőként és gyermekápolóként legféltettebb kincsed fejlődésében és betegségében!  

Ott lesznek, amikor kénytelen leszel visszatérni munkádhoz, féltve óvják, vigyáznak rá a bölcsődében kisgyermekgondozó-nevelőként és segítenek neki abban, hogy élete első három évében megtanulja a világot.

Ott lesznek a gyermekotthonokban is, bajba jutott szülők csemetéit vagy elhagyott árvákat, segítségre szoruló vagy sérült gyermekeket gondozva.  

Ott lesznek az óvodában óvónőként, folytatva ezt a nemes feladatot és nevelve, sokmindenre megtanítva gyermekedet, felkészítik az iskolára. Ha mindez nehezebben menne neki, ott lesznek majd fejlesztőpedagógusként és logopédusként segítve.

Ott lesznek rászoruló gyermeked bármely életkorában, mint gyógypedagógiai asszisztens sietnek segítségedre.

Ott lesznek szociális asszisztensként, ha a szükség – szó szerint – úgy hozza.

Ott lesznek amikor ápolni, gondozni kell idős szüleidet, mert neked nincs erre annyi időd, amennyit szeretnél.

Ott lesznek, ha Téged kell műteni vagy ápolni, bármilyen osztályon kell is azt tenni!

Ott lesznek gyógymasszőrként, ha túlhajszolt világunkban elérnek a mozgásszervi problémák.
Ott lesznek gyógyszertári asszisztensként a sarki gyógyszertárban és kiadva az orvosod által felírt tablettáidat, kedvesen igazítanak útba a mérhetetlen mennyiségű gyógyszer útvesztőjében és segítenek a gyógyszerreklámok okozta tanácstalanságodban.

Ott lesznek fogászati asszisztensként kedvenc fogorvosod mellett, szakszerűen dolgozva annak keze alá és még arra is fordítanak időt, hogy a félelmedet elűzzék.

Ott lesznek háziorvosod mellett szakasszisztensként és miközben ellátják testi bajaidat, a lelkieket is elpanaszolhatod nekik.

Sorolhatnám még, hogy hol mindenhol találkozhatnál velük...

De vajon ott lesznek-e vagy lesz-e ott egyáltalán valaki?

Nem tudjuk, hogy mit hoz a jövő, de ezek a gyerekek most megtanulták kezükbe venni a sorsukat! Mi pedig mellettük állunk mindenben!
Hajrá Raoul, együtt kell maradnunk!