Hagyják dolgozni Illés bácsit!

Valamikor sokat jártam Ausztriába, Kópházán keresztül. Volt egy élelmiszer üzlet a túloldalon. Kirakatai csomagolópapírral eltakarva, na, mondom, ide bemegyek. Az ajtón belül egy lóca, azon három idős ember, sört, pálinkát isznak. Egy vörös cica fut a lábamhoz dörzsölődni. Mi jön még, gondoltam. Hát egy idős Néne, őzike nélkül. A kék kötényébe törölte a kezét és hangosan köszöntött. Német, horvát, magyar keverve, ahogy azt kell, úgy mifelénk.Az árúja kitűnő, tetszetős, olcsó. Manner piskóta egy karton, táblás csoki egy táskára való. Nem sorolom. Törzsvásárlók lettünk. Ha mentünk házi pirospaprikával, száraztésztával, orosz pezsgővel kedveskedtünk. Ő pedig a számolásnál, mindig egy slejfnin számolva, a végéből engedett, jó sokat. Most jön a lényeg: Ősrégi pénztárgépe, a gyerekkoromat idézne, csak a pénz tárolására szolgált. Amikor kérdeztem, mit szól a hatóság a macskához, az iszogató emberekhez, a bolt mögötti konyhában a főzéshez, sütéshez. Ha éppen akkor sült ki valami, természetesen abból is kapott mindenki, aki ott volt. Azt mondta: örülnek, hogy vagyok! örülnek, hogy nem a hasznot nézem! örülnek, mert hozzá tartozom a faluhoz. Örülnek, hogy egészségesek vagyunk, ( még két, még idősebb testvér ) és nem szorulunk a segélyre, támogatásra. Nekem ez a hozzáállás azóta is tetszik. Sőt, akkor, a rendszerváltásnak nevezett időben azt hittem, nálunk is követendő példa lesz az öregek megbecsülése, segítése,támogatása. Tévedtem! :( pedig ha nem lesznek öreg cukrászok, öreg gépekkel, öreg iparosok, öreg berendezésekkel, amik nem komfortosak a mai előírásokkal, akkor nem csak ŐK, de az ország is lehúzhatja a redőnyt. Én nem szeretnék ilyen országban élni.