A közoktatásért!

Folyamatosan nyomon követem a petíció "sorsát" és az arra beérkező véleményeket. Mindenki annyira apatikus, félti a féltenivalóját, és talán nem is alaptalanul, meghúzódik, behúzódik a kis odújába és várja, hogy mi jöhet még. Vagy elmegy külföldre. Valahogy én is ilyen vagyok, befogom a számat, lapulok és szurkolok a nálam merészebbeknek, de csendben. De valahogy most elszakadni látszik a cérna. Milyen jövőképet adhatok én a gyerekemnek? Ha tényleg jót akarok neki, azt kell mondanom, hogy menjen külföldre. Ezt nagyon nem szeretném. Mi tudatosan választottuk ezt az iskolát. 3 helyre felvételizett a gyermekem, mindenhova felvették és mindenhova abba az osztályba, ahova akartuk. Sokat gondolkodtunk, hogy melyiket válasszuk. Végül a tanító nénivel való többszöri beszélgetés után döntöttünk a Szilágyi mellett. Neki az volt a fő érve, hogy a Szilágyi, azonkívül, hogy jó színvonalú oktatást nyújt, rendkívül sokoldalú és az oktatáson kívüli pedagógiai aktivitása (szakkörök, események, táborok, stb) igen sokrétű és egy olyan érdeklődő gyereknek, mint a fiam ez nagyon megfelelő. Minden szava beigazolódott, nagyon hálás vagyok neki a tanácsáért. Ebbe az iskolába jó járni. És sok más hasonló iskola van még. Nem attól félek én elsősorban, hogy nem lesz kréta, eddig sem volt sok. Sokkal nagyobb veszélyt látok abban, hogy ez az iskolai sokszínűség szűnik meg, vagy kopik meg alaposan. Pedig olyan fontos lenne a gyerekekben ébren tartani, továbbfejleszteni a kreativitást, az önálló gondolkodást. Nem egyenfazonúbbá, hanem sokkal inkább provokatívabbá kellene tenni az oktatást.

És a legborzasztóbb a dologban a bizonytalanság, a félelem a kiszámíthatatlan jövőtől, attól való félelem, hogy bármikor valamilyen szakmai köntösbe bújtatott, de valójában egyéb szempontok alapján meghozott döntések határozhatják meg az iskola sorsát. Még ha semmi sem történik, csak lebegtetve van annak az esélye, hogy megtörténhet, bőven elég ahhoz, hogy szorongással töltse el az érintetteket. Szomorú.

Jó néhány hete (még az iskola államosítás beélesedése előtt) beszélgettem egy ismerőssel az iskoláról és pedagógusokról úgy általában. Azt merészeltem mondani, hogy tulajdonképpen megértem azokat a pedagógusokat, akiknek már minden lendületük elveszett és belefáradtak a dologba, hiszen gyakorlatilag csak az elhivatottságuk tartja bennük a lendületet, abból pedig nem lehet megélni. Az ismerősöm kellőképpen fel is háborodott ezen a megjegyzésen, azt válaszolta, hogy ő nem érti meg és nem is akarja megérteni az ilyen pedagógusokat, mert iszonyú nagy károkat tudnak ezzel a magatartásukkal okozni. Igazat adtam neki. Tényleg így van, és gondolom, minden más szülő ugyancsak igazat ad neki. De ha így van, akkor most, amikor a pedagógusok megpróbálnak kiállni az oktatás színvonala, biztonsága és értékrendszere mellett, vagyis a mi gyerekeink érdekéért, mi szülők miért nem tudunk melléjük állni rögtön, fenntartások nélkül és támogatóan? Nekünk mi veszíteni valónk van a gyerekeink jövőjén kívül?