…ALATTVALÓK LETTÜNK…
MI NEM ALATTVALÓKAT AKARUNK NEVELNI!
- PEDAGÓGUSOK NYÍLT LEVELE -

Nyílt levél a döntéshozókhoz és a magyar társadalomhoz arról, hogyan éljük meg mi, pedagógusok az oktatásban napjainkra kialakult állapotokat

A magyar kultúrában nem dicsérünk gyakran. Mégis, megdöbbentő tapasztalat, hogy miközben az oktatásirányítók arról beszélnek, hogy növelni kell a pedagógusok megbecsültségét, folyamatosan elmarasztalnak bennünket. Kiderült, hogy nem dolgozunk rendesen. Nem tanítunk, nem nevelünk. Csak gyermekőrzést végzünk. De majd jön a köznevelési törvény, a pedagógus életpályamodell, és minden nagyon jó lesz, ígérték. És eljött mindkettő. Igaz, a pedagógustársadalom kirekesztésével, követhetetlen előkészítéssel, kaotikus bevezetéssel. Ahogy az elmúlt években, most is minden képlékeny, bizonytalan, állandóan változó. És az oktatásban dolgozók közül egyre többen vagyunk szomorúak, megalázottak, reményvesztettek, dühösek és még mindenfélék, de elégedettek, bizakodóak, hálásak, egyre kevesebben.

A pedagógus életpályamodell az oktatást (újabb nevén a köznevelést) irányító vezetőink szerint minőségpárti, hiszen korlátozza a túlmunkát. A korábbinál kiszámíthatóbb, igazságosabb bérrendszert teremt, hiszen honorálja az egyéni érdemeket, növeli a motivációt. S mindez együtt emeli a tanári pálya presztízsét.

Ha ez így lenne, legalább egy okunk volna örülni a végre perspektívát nyújtó változásnak. A modell azonban jelenlegi formájában és bevezetésének előkészítetlensége folytán éppen ellenkező hatást vált ki, mint amit kijelent. Egyszerre demotivál és demoralizál.

Demotivál és demoralizál, mert az „egyéni érdemek honorálása” helyett a pedagógus életpályamodell nem megbecsül, hanem büntet. Eltörli például a minőségi munkával, többletfeladatok ellátásával kiérdemelt címeket, címpótlékokat. Sokszor azokat csapja arcul, akik idősebb, nagy tapasztalattal rendelkező, az intézményt a vállukon vivő pedagógusok. A „Pedagógus I.” kategóriába való terelésük valójában visszaminősítés. Semmisnek nyilvánítja a sok tanulással, munkával, saját szabadidőben, akkreditált egyetemi képzéseken megszerzett, egyetemi tanúsítványt adó pedagógus szakvizsgát, a másod- és harmad-diplomát, a megszerzett doktori fokozatot, az eddig végzett szakértői és fejlesztő munkát. Lenulláz minden eddigi eredményt, életutat. Ezzel azt üzeni, hogy amit eddig csináltunk, az értéktelen, kidobható, felejthető rossz volt, és majd ők eldöntik, hogy mi a jó. Különösen méltánytalan a „Pedagógus I”- be sorolás azokkal szemben, akik pályájuk utolsó harmadában járnak. Ők tanítanak legrégebben. Nekik már nincs idejük, sokszor energiájuk sem az öncélú újrabizonyításhoz. Mióta a pályán vannak, különböző kormányok alatt már többször meg kellett tenniük ezt. Mivel félő, hogy idő, energia, lehetőség híján kimaradnak a minősítő eljárásból, nyugdíjuk is méltatlanul alacsony lesz. Számukra nagyon megalázó ez a pályájuk végére kialakult helyzet. A megbecsülés hiánya itt hatványozottan fájó és egyszersmind érthetetlen, miként a megalázó eljárással a munka és a nyugdíj között választásra kényszerített tanártársaink esetében is.

De az is büntetés, amikor az egyetemi végzettséggel rendelkező, általános iskolában tanító kollégákat minősítik vissza, hiszen ők a főiskolai végzettségnek megfelelő bért kapnak. (Miután egyébként hosszú évek alatt formálódott ki az egységes tanárképzés koncepciója, ami most szintén kimúlni látszik.) Miért nem érdem a magasabb szintű tudás, a magasabb szakmai végzettség?

És még nem szóltunk akkor a nem pedagógus munkakörben dolgozókról: rendszergazdákról, szociális munkásokról, gazdasági és technikai dolgozókról, portásokról, takarítókról és konyhai személyzetről. Ők kívül maradtak mindenféle bérfejlesztésen, sokuknak még a munkáltatója is kétségessé vált.

Az életpályamodell fokozataiba való besorolás visszásságai önmagukban is felháborítóak. De az a béremelésünk körüli huzavona is. A bértáblázatok a külső szemlélő számára látványosak. De a jelenlegi megvalósulás sokunknál nem jövedelemnövekedést, hanem jövedelemcsökkenést jelent. Jó esetben egy-két ezer forintos emelkedést, miközben a jelentős pedagógus béremelésről szóló hírek ellenünk hangolják a közvéleményt, a társadalom más, szintén kiszolgáltatott csoportjait.

A túlórák eltörlése, beemelése a 32 óra kötelező intézményi benntartózkodás keretébe szintén elégedetlenséget váltott ki. Ezzel egy időben különböző adminisztrációs szabálytalanságokról, horribilis tanári fizetésekről, csalásokról szóltak az irányítóink által kommunikált hírek. A szembeállítás ismét megkérdőjelezte becsületességünket, rontotta hitelünket. Ha ugyanis a túlórák kifizetésénél korábban előfordultak eseti szabálytalanságok, akkor csak annyi lett volna a teendő, hogy a törvényesség erejénél fogva ezeket megszüntetik, a törvénysértőket pedig megbüntetik.

De mi, a többség, nem vagyunk csalók!

Nem tartjuk a markunkat telhetetlenül, és nem rendelünk a süllyedő hajón konyakot! Sőt! Számtalan esetben mi fizetünk azért, hogy a munkánkat jól végezhessük. Mi vásárolunk eszközöket, mi tartjuk saját telefonon a kapcsolatot a szülőkkel, kollégákkal. Mi fénymásolunk és nyomtatunk otthon, ha kell. Mi szervezzük az osztálykirándulásokat hétvégékre, hogy tanártársaink ne veszítsenek szakórát, és a kiesett óráik miatt pénzt. Igaz, a tanári kíséretért az iskola nem tud fizetni, nincs rá fedezet.

És nem vagyunk naplopók sem.

Aki közelről ismeri a közoktatás világát, az tudja, hogy a pedagógusok nem annyit dolgoznak, amennyi a „kötelező óraszámuk”. Az órákra való felkészülés, javítás, adminisztráció, a szaktárgyi és pedagógiai önképzés, a versenyekre való felkészítés, a tanulási gondokkal küzdők segítése, a kulturális és sport programok megszervezése, az azokra való kísérés, a pályázatok írása vagy a kirándulások a 40 órás munkahétbe eddig sem fértek bele. De megtettük, mert a tanári önbecsülésünk, hivatástudatunk, a gondjainkra bízott gyerekek érdeke ezt diktálta. Eddig sem csak gyermekmegőrzéssel foglalkoztunk, ahogyan néhányszor oktatáspolitikusaink a fejünkre olvasták.

Oktatásunk eddig sem nélkülözte az értékközvetítést, az értékekre nevelést. Az értékek sokszínűségét hangsúlyozta, ami nem egyenlő az érték-viszonylagossággal, amivel mostanában megbélyegző szándékkal összemossák. A pedagógiai programok tartalmazták az intézmények oktatással-neveléssel kapcsolatos céljait, hitvallását, tevékenységtervét. A programok, tantervek, intézmények egyébként a tanulás szabadságára épülő társadalmi környezetekben sokfélék, ahogy az oda járó diákok is. Ezeknek az elveknek a jelenlegi oktatáspolitikai szabályozás ellene hat, ahogy más vonatkozásokban, itt is szembe megy a szakmaiság és korszerűség kívánalmaival.

Nem igaz az sem, hogy a 40 óra munkaidőben eddig azt tettünk, amit akartunk, amit a kedvünk tartott. Egy pár éve készült országos felmérés szerint egy tanár hetente átlag 51 órát tölt a munkájával kapcsolatos különféle tevékenységgel. Tehát jóval többet 40-nél. Igaz, ennek egy részét saját időbeosztás szerint. Mivel a pedagógusok nagy része gyermekeit is nevelő, családját ellátó nő, ez a részben kötetlen munkaidő közvetve a család érdekeit is szolgálta. Most valódi bérkompenzáció nélkül jelentősen növelték terheinket azzal, hogy a 40-ből 32 órát kötelező az intézményünkben tartózkodni. Ebből 26-ban tanórát, szakkört, felzárkóztatást, tehetséggondozást és egyéb rendszeresen végzett oktató-nevelő munkát, további 6-ban mindenféle egyéb munkát vagyunk kötelesek végezni, s mindezt külön is adminisztrálni. Ez bizony a kötelező órák drasztikus emelése, és az óraterhelés törvényellenes növelése. Bizony, a 24-26 órára készülni kell. Vajon mikor? Hol? Az intézményekben nincsenek meg a tanórán kívüli munkavégzés alapvető feltételei. Zsúfoltak a tanári szobák, sorban állunk a számítógépeknél, sokuknak nincs saját laptopja az iskolában történő munkavégzéshez. Többségünk viszont saját kézikönyvtárral rendelkeznek odahaza. Ott minden, amit használni szoktunk, kézre is áll, nem úgy, mint az iskolai könyvtárban, ahol egyébként is gyakran órákat kell tartani a teremhiány miatt.

Nemcsak a jövedelmi viszonyaink nem fognak érezhetően javulni a pedagógus életpályamodell bevezetésével. Tekintélyünk, társadalmi megbecsültségünk sem fog nőni ilyen körülmények között.

Miért is nem? Az oktatási kormányzat kommunikációja, az új törvények, jogszabályok azt sugallják, azt éreztetik, hogy nem bíznak sem bennünk, tanárokban, sem a szülőkben és a gyerekekben. Méltatlanok vagyunk a bizalomra. Kiskorúak, ahogy az egész társadalom, akiknek meg kell mutatni az egyetlen helyes utat, s akiket büntetéssel az úton is kell tartani. Márpedig a bizalom tanár és diák, tanár és tanár, tanár és szülő, tanár és vezető, iskola és társadalom között nélkülözhetetlen, hiszen a felelős, felnőtt, állampolgári lét alapja.

Az egyentanterv, az egyenszabályok, az egyenfizetés, a tervbe vett egyentankönyvek felszámolják a pedagógus szakmai önállóságát és szabadságát. Szinte percről percre való elszámoltatásunk egyértelművé teszi, minket nem partnernek tekintenek egy közös nagy feladatban. Csak arra vagyunk jók, hogy szó nélkül tegyük, amit valódi egyeztetések nélkül feletteseink előírnak, parancsolnak. Az iskola világával szembeni korszerűtlen, nem a jelen kihívásaihoz igazodó, inkább múltba révedő, teljesíthetetlen elvárások újabb elemét jelentik annak a rendszernek, amelyben bármikor bármelyikünkről állítható, hogy rosszul végzi a munkáját.

Úgy érezzük, alattvalók lettünk. Csak lopva, titokban, szabályt szegve lehetünk szabadon gondolkodó és cselekvő, kreatív tanárok. Az új rend félelmet szül, állandó szankciókkal riogat, bizalmatlanságot és bizonytalanságot kelt, kiszolgáltatottá tesz. Mindez pedig teljesítmény- és személyiségromboló diáknál és tanárnál egyaránt.

Új kinevezési/átsorolási dokumentumunk átvételekor tájékoztat bennünket a KLIK arról is, hogy állami-önkormányzati alkalmazásban levő tanárként automatikusan a Nemzeti Pedagógus Kar tagjaivá váltunk. Jogilag és erkölcsileg is aggályosnak, észérvekkel megmagyarázhatatlannak tartjuk, hogy a törvény erejénél fogva tagjai lettünk egy olyan szervezetnek, amely a gyakorlatban még hónapokig nem is létezik, amelynek alapszabályait, működési rendjét most kezdi kidolgozni egy erre megbízott csoport. A pedagógus kar egyébként önmagában vállalható szakmai testület lenne. Átlátható, világos szervezeti és működési szabályzattal, szabad döntésen alapuló belépéssel. Az azonban mély meggyőződésünk, hogy nem lehet az alulról szerveződő szakszervezeteket kiváltó érdekképviseleti szervezet. De nem lehet a pedagógustársadalom egyetlen civil-szakmai szerveződése sem. Nem lehet eszköze a tanárok megregulázásának, véleménynyilvánítási szabadságuk elfojtásának. Nem kínálhat utakat és eljárásrendeket a büntetéshez, megszégyenítéshez, megfélemlítéshez, megalázáshoz, megtorláshoz.

És legfőképpen: amennyiben szakmai és érdekvédelmi feladatokat kíván ellátni, hogyan várhatja el bárki, hogy e majdani testület által deklarált szabályoknak és értékeknek az ezeket látatlanban aláíró pedagógusok megfeleljenek? Ha meg érdekvédelmi szervezet, hogyan lehetséges, hogy működése megkezdése előtt jó félévvel, máris a lehetséges elbocsátás fenyegető rémét vetíti azokra, akik joggal tesznek fel kérdéseket e leendő szervezettel kapcsolatosan, vagy nem írnak alá bianco-csekket.

Sorolhatnánk hosszasan a problémákat, melyek a tanárok, diákok, szülők mindennapjait keserítik meg, pedig nem kellene így lennie. Nem folytatjuk a sort. De megkérdezzük. Miért hagytuk, miért hagyjuk, hogy így legyen?

Egy határhoz érkeztünk, és ezt a Rubicont sokan nem akarjuk átlépni. Szolgatanár csak szolgadiákot oktathat és nevelhet, szolgaiskolában és szolgatársadalomban. Mi nem alattvalókat akarunk nevelni. Hanem szabad polgárokat, felelős, kritikusan gondolkodó fiatal felnőtteket. A társadalom, a szülők, a diákok és egymás partnerei szeretnénk lenni ebben a nagy vállalásunkban. Partnerek az együttműködésben, a megbecsülésben, az egymás iránti bizalom felépítésében.

Pécs, 2013. október 2.

Bosnyákné Szűcs Erzsébet, Fekete Zsófia, Pethőné Nagy Csilla, Rózsahegyi Ágnes, Zsombori Barbara