tarsadalomkutatok_a_nemzeti_konzultaciorol

Elsősorban társadalomkutatással foglalkozó további kollégák és a társadalomkutatás módszertani szabályait fontosnak gondolók csatlakozását várjuk az alábbi nyilatkozathoz / If you care about the methods of social research please consider signing this  (please scroll down for the English language version)


Társadalomkutatók a Nemzeti Konzultációról     2015. április 30. 

A Nemzeti Konzultáció „bevándorlásról és terrorizmusról” szóló kérdőíve (http://goo.gl/IOsvx3) – akárcsak a korábbi hasonló akciókban használt kérdőívek – közvélemény-kutatásnak álcázott mozgósító célú politikai kommunikációs eszköz. Ha eltekintünk is a széles körben vitatott tartalmától, megállapítható, hogy a kérdőívet a közvélemény-kutató szakma írott és íratlan módszertani előírásainak semmibevételével állították elő. Tudatában vagyunk, hogy a kérdőív készítőinek nem is volt szándéka a közvélemény-kutatások szabályainak betartása, de kötelességünknek érezzük, hogy felhívjuk a közvélemény figyelmét a szakszerűtlenségre, a kérdőív manipulatív jellegére.  


1) A kérdőív használja a felmérések hagyományos eszközét, a válaszlehetőségek többfokú, skálás felsorolását. A skála fokai lehetnek páros vagy páratlan számúak, de a válaszlehetőségeknek szimmetrikusnak, kiegyensúlyozottnak kell lenniük. A „Nemzeti Konzultáció” kérdőíve nem felel meg ennek a követelménynek, hiszen mindig három opciót kínál fel, azonban a középső nem a semleges, hanem a mérsékelten igenlő válaszlehetőség: „inkább egyetértek”, „részben támogatnám”. Ha tehát a megkérdezettek egy része határozott álláspont híján a középső, mérsékelt lehetőségre voksol, vagy akár véletlenszerűen ikszeli be valamelyik választ, nagy valószínűséggel a kormány szándékait támogató álláspont kerül többségbe.

2) A felmérések nemzetközi gyakorlatában bevett kérdésforma a „vannak, akik azt mondják…., míg mások azt mondják…”. Ez azért előnyös megoldás, mert azoknak a megkérdezetteknek a számára, akik bármilyen okból tartanak a saját véleményük határozott képviseletétől, mintegy demonstrálja az ellentétes álláspontok legitim jelenlétét. Az persze nagyon fontos, hogy mindkét (esetenként mindhárom) válaszlehetőség lehetőleg minél kiegyensúlyozottabb legyen, egyik se legyen vonzóbb a másiknál. A „Nemzeti Konzultáció” kérdőíve nem felel meg ennek a követelménynek, hiszen mind a három olyan kérdés, amelyik úgy kezdődik, hogy „vannak, akik szerint…”, mindössze egy álláspontot kínál fel, mégpedig olyat, amely megfelel a kormány szándékainak. A közvélemény-kutató szakma közismert tapasztalata az „igent mondási hajlam”, ami az jelenti, hogy ha a kérdés csak egy álláspontról kér véleményt, a határozott állásponttal nem rendelkező válaszadók általában szívesebben válaszolnak igennel, mint nemmel.

3) A közvélemény-kutatási módszertan fontos tapasztalata, hogy a kérdések sorrendje tendenciózus módon befolyásolhatja egy felmérés eredményeit. A Nemzeti Konzultáció ebből a szempontból is célzatos és sugalmazó: már a cím és aztán az első három kérdés fokozatosan összekapcsolja a terrorizmus nyilvánvalóan negatív értéktartalmú fogalmát és a „megélhetési bevándorlást”, ezáltal növeli annak valószínűségét, hogy a bevándorlás fogalma is erőteljesen negatív minősítést kap.

4) Egy közvélemény-kutatás megbízhatóságának talán legfontosabb feltétele a szakszerű mintavétel. Újra meg újra felbukkan az a tévhit, hogy a felmérések annál megbízhatóbbak, minél nagyobb mintán készülnek, a Nemzeti Konzultációk hitelességét is sokszor azzal próbálják alátámasztani, hogy azokra több millió állampolgár válaszolt. A minta mérete azonban egyáltalán nem garanciája a reprezentativitásnak. Ha a megkérdezetteket nem szakszerű véletlen mintavétellel választják ki, hanem önkéntes alapon, mintegy „önkiválasztással” jön létre a válaszadók tömege, nagy valószínűsége van annak, hogy azok hangja lesz erősebb, akiknek az adott témában az átlagnál határozottabb nézetei, esetleg indulatai vannak. A Nemzeti Konzultáció esetében biztosra vehető, hogy a kiválasztódás politikai értelemben lesz egyoldalú, hiszen személyesen a miniszterelnök kéri fel az állam-polgárokat.

5) Tovább rontja a Nemzeti Konzultációra beérkező válaszok hitelességének és érvényességének esélyét az, hogy a kérdőív nem tudakozódik a társadalmi-demográfiai ismérvekről, tehát nincs adat a válaszadó neméről, életkoráról, iskolai végzettségéről, anyagi helyzetéről, ezért nincs lehetőség arra, hogy a mintavétel torzulásait a szociológus és statisztikus szakemberek megfelelő matematikai eljárással, úgynevezett súlyozással korrigálják. Arról nem is beszélve, hogy a demográfiai háttéradatok hiánya lehetetlenné tesz minden érdemi, tudományosnak minősíthető elemzést.

Összefoglalva: a Nemzeti Konzultáció nem közvélemény-kutatás. A felkérő levélben a miniszterelnök döntés-előkészítő „megbeszélésnek”nevezi ugyan, mégis minden jel azt a látszatot erősíti, hogy egy szokásos kérdőíves felmérésben való részvételre hívja az állampolgárokat. A Nemzeti Konzultáció hamissága, a közvélemény-kutatás módszerével való visszaélés arra is rávilágít, hogy eltűnőben vannak a magyar nyilvánosságból a valódi, közpolitikai vagy aktuálpolitikai kérdésekre, döntési alternatívákra irányuló kutatások, amelyek fő funkciója a döntéshozók informálásán túl a társadalom önismeretének elmélyítése. Ez csak hiteles, szakmailag elismert kutatók által, a közvélemény-kutatás szakmai-etikai normáinak megfelelő módon elvégezve lehetséges. Ezért a szabványokat betartó, auditált intézetek konzorciumát kellene megbízni rendszeres nyilvános kutatásokkal. A szerződésnek, a módszernek és az adatbázisnak is nyilvánosnak, átláthatónak kell lennie. A kormányzat akkor járna el helyesen, ha ilyen felmérésekre fordítaná a közpénzt: az álkonzultációkra fordított milliárdokból megbízható kutatások százait lehetne finanszírozni.

Balázs Zoltán        egyetemi tanár
Balog Iván            szociológus, Szeged
Barna Ildikó          szociológus ELTE TáTK
Beck László           szociológus, Medián
Bíró-Nagy András   kutatási igazgató, Policy Solutions
Böcskei Balázs       politológus, ELTE TÁTK
Boda Zsolt            társadalomkutató
Böröcz József        szociológus, Rutgers University
Bruszt László        egyetemi tanár, European University Institute, Firenze
Csepeli György      a Magyar Szociológiai Társaság elnöke
Darvas Ágnes        szociológus, ELTE TáTK
Enyedi Zsolt          politológus, Közép-Európai Egyetem
Ferge Zsuzsa         akadémikus
Gregor Anikó         szociológus, ELTE TáTK
Hann Endre          szociálpszichológus, Medián
Hegedűs István     szociológus
Janky Béla            szociológus, MTA és BME
Kóczé Angéla        szociológus, Budapest, Winston-Salem NC
Kovács Éva           szociológus, Budapest/Bécs
Krémer Balázs       szociológus
Lakner Zoltán       oktató, ELTE TáTK
Lelkes Orsolya       társadalomkutató, Bécs
Majtényi Balázs     ELTE TáTK
Marián Béla          munkanélküli közvélemény-kutató
Misetics Bálint       szociálpolitikus
Örkény Antal        szociológus ELTE
Rényi Ágnes         szociológus, ELTE
Róbert Péter         szociológus
Róna Dániel          politológus, egyetemi oktató
Scharle Ágota       közgazdász, Budapest
Sík Endre             szociológus, TÁRKI
Szabó Andrea       szociológus
Szabó Ildikó          szociológus, az MTA doktora, nyugalmazott egyetemi tanár 
Székelyi Mária       professor emeritus
Szelényi Iván        akadémikus
Tamás Pál             kutatóprofesszor, Corvinus Egyetem
Tardos Róbert       szociológus, ELTE, MTA 
Tóka Gábor           társadalomkutató, Közép-Európai Egyetem
Tóth Csaba           stratégiai igazgató, Republikon Intézet
Unger Anna          politológus, ELTE TáTK
Váradi Balázs        közgazdász, ELTE
Vásárhelyi Mária   szociológus, MTA
Wessely Anna       szociológus, művészettörténész, ELTE
Závecz Tibor         szociológus, IPSOS
Zolnay János         szociológus

Social scientists about the National Consultation  

The questionnaire for the National Consultation about “immigration and terrorism” - posted on the Hungarian government’s webpage at http://goo.gl/IOsvx3 with the intention of being mailed to all citizens in the coming weeks -, similarly to previous consultations of this sort, is a tool of political mobilization concealed as public opinion research. Even if we ignored the widely disputed substantive content of the questions, it remains apparent that the questionnaire was put together in total disregard of the methodological canons of public opinion research. We understand that the authors of the questionnaire did not intend to play by the rules of scholarly research, but we feel obliged to bring the attention of the public to the unprofessional, manipulative character of the questions.

1. The questionnaire adopts a graded response scale, which is characteristic for public opinion surveys. Such response scales can use even- or odd-number response options, but must maintain neutrality and balance with respect to the statement that they record the responses to.  The response scales used in the planned “National Consultation” do not comply with this requirement. They also offer three response options, but the middle one is not a neutral (e.g. “neither agree nor disagree”) option but a hesitant approval.  Thus, if undecided respondents tick this middle option, or some respondents pick their responses at random, they both help to make the statement in the question – invariably the policy opinion adopted by the government – appear to be the choice of the majority, even if that was not the case.

2. It is standard practice in public opinion research to introduce questions by saying that “Some people think … [something], while others think … [the opposite]”. This is useful because it assures respondents who may be hesitant to state their true opinion that both sides of the given argument are legitimate opinions. It is also important to phrase the alternatives in a balanced way that does not artificially make one opinion more attractive than the other irrespectively of agreement or disagreement with its substance. The questionnaire of the National Consultation does not meet this requirement because all three questions that start by saying “that some people say” identify only one alternative, which always coincides with the prime minister’s position about the subject matter. It is well-documented in studies of public opinion that asking for the expression of agreement/disagreement with only side of an argument facilitates ‘yeah-saying’ (acquiescence bias) among weakly committed respondents and thus distorts our picture about true public opinion.

3. It is well-known among public opinion researchers that the order and phrasing of the preceding questions can systematically shape the responses that one obtains to any question. The questionnaire of the National Consultation is suggestive from this point of view as well. Both its title and the first three questions link “profiteering immigrants” – a pejorative neologism for immigrants attracted by better economic opportunities away from their homeland – to the obviously negative phenomenon of terrorism, thus increasing the probability that the rest of the questionnaire will find negative attitudes toward immigrants.

4. The perhaps most important requirement for a credible survey of public opinion is an appropriate sampling of respondents from the given population. Lay people often think that more respondents always mean a more accurate picture of public opinion, and National Consultations are often claimed to represent true public opinion on this account. But this is in fact a false belief and a large number of respondents does in no way guarantee that the sample well represents the public at large. If respondents were not selected with rigorous scientific methods but rather by “self-selection”, then there is a high probability that their voice will represent those who had a strong opinion or emotion motivating them to respond. In the case of the National Consultation, in particular, it can be taken for granted that the self-selection will produce politically one-sided results, since it is the Prime Minister himself who asks citizens to respond to his questions.

5. It further undermines the validity of the results of the National Consultation that the questionnaire does not query the socio-demographic characteristics of the respondents, i.e. it does not provide data about their sex, age, education, income position etc. Thus there is no way that appropriate weighting procedures could statistically correct the inevitable but systematic shortcomings of any sampling procedure, or that serious analyses of the results could be attempted.

All in all, the National Consultation is not a public opinion poll. Although the Prime Minister’s invitation letter to citizens calls it a „consultation” that prepares the way for some policy decisions, all other appearances aim to reinforce the mistaken impression that the invitation is to a conventional public opinion survey. Yet the manipulative use of the tools and appearances of a public opinion poll by the National Consultation merely highlights the fact that genuine studies of public opinion that could help both decision makers and the public to find out public opinion about policy alternatives are in fact disappearing from the Hungarian public sphere. Such studies could only be carried out by credible researchers who comply with the professional and ethical norms of public opinion research. Only audited institutions complying with high scientific standards should be entrusted with studies of public opinion, with all contracts and resulting databases available for public scrutiny. The government could spend public money on such inquiries: hundreds of them would be financed from the billions spent on the fake national consultations.