Tiltakozunk a Lukács Archívum szétszedése ellen

LUKÁCS GYÖRGY SZELLEMISÉGÉT NEM ARCHIVÁLNI,  

HANEM FELÉLESZTENI KELL!  

Gondolatok Lukács György halálának 45. évfordulóján    

Lukács György (1885.04.13. – 1971.06.04.) filozófus, esztéta halálának 45. évfordulója alkalmából emlékezzünk azokra is, akik már nem lehetnek közöttünk, pedig Gyuri bácsi életében döntő fontosságú szerepet játszottak:

felesége, nagymama, Gertrud: Bortstieber Gertrud (1882-1963) matematikus  

nevelt fia, Lajcsó: Jánossy Lajos (1912-1978) fizikus  

nevelt fia, Ferkó: Jánossy Ferenc (1914-1997) közgazdász  

lánya, édesanyám, Ancsi, : Jánosi Anna (1919-1981) vegyészmérnök    

Amikor ők öten leültek egy asztalhoz, akkor egy filozófus, egy matematikus, egy fizikus, egy közgazdász és egy vegyész beszélgetett kötetlenül bármilyen őket érdeklő témáról. Lehet, hogy sokan nem tudják, de az első ember, aki magát filozófusnak nevezte, éppen egy matematikus volt:  

Egyszer León, Phleiusz zsarnoka megkérdezte Püthagorasztól: „Ki vagy?”, ő pedig így válaszolt: „Filozófus vagyok.” Ekkor hangzott el először a történelem során ez a kifejezés, amely szó szerint annyit jelent, hogy „a tudomány kedvelője”.  

Így nem véletlen, hogy nagymama és Gyuri bácsi 45 évig tartó, soha el nem múló szerelme alatt milyen tökéletes harmóniában éltek egymással. Mint látjuk, gyermekeik is „a tudományok kedvelői” voltak, nem is akármilyen szinten.  

Ezt a harmóniát kellene feléleszteni újra, hogy Bertrand Russell – a rájellemző iróniával megfogalmazott – szavai örökre a múltba vesszenek: az a baj a mai világban, hogy a filozófusok nem értenek a matematikához, a matematikusok pedig nem foglalkoznak a filozófiával.  

Gyakran kérdezik tőlem: hogy lehetek én Lukács György unokája, ha édesapámat Mosóczi Ferencnek, édesanyámat Jánosi Annának hívják. A magyarázat roppant egyszerű, mégis csak kevesen ismerik az igazságot:  

„Bortstieber Gertrúd ez idő tájt [1918 körül] Jánossy Imre csillagász felesége volt, két fiúgyermekkel. Jánossy ekkor már súlyos beteg volt, és Lukács Mária [Mici néni, Gyuri bácsi huga] emlékezése szerint nem csak tudott felesége kapcsolatáról, hanem támogatta is azt. Sőt ahhoz is ragaszkodott, hogy a harmadik gyermeket, Annát is az ő nevére írassák, a formalitások egyszerűsítése miatt. Jánossy Imre halála és a Tanácsköztársaság bukása után házasságkötés nélkül kezdődött Lukács György és Bortstieber Gertrúd közös élete Bécsben, egyetlen biztos jövedelmük ugyanis ebben az időben Gertrúd özvegyi nyugdíja volt. Ezért Lukács mint albérlő lakott a lakásban. Későbbi, 1923-ra datálható házasságkötésükről Lukács az interjúban [Lukács György, Életrajz magnószalagon.] beszámol ugyan, a családi emlékezet azonban nem tartja számon ezt az eseményt.” – BENDL JÚLIA: LUKÁCS GYÖRGY ÉLETE A SZÁZADFORDULÓTÓL 1918-IG  

Sokáig úgy képzeltem, hogy anyukám leánykori neve azért Jánosi Anna és nem Jánossy Anna, hogy ezzel fejezzék ki, hogy ő nem Jánossy gyerek. Tévedtem, hiszen mint később kiderült még nagymama első férje, Jánosi Imre sem „ssy”-nal írta a nevét. A nemesi rangot nagymama „adományozta” a Jánosiaknak valamikor az 1910-es években, amikor egyszer egy hivatalos dokumentumon áthúzta az „si”-t és fölébe kanyarintotta a „ssy”-t. Unta már, hogy barátnői folyton azzal zaklatják: Gertrud! Te, aki egy úri dáma vagy, hogyan mehettél hozzá egy rangon aluli emberhez?  

„Jánosi Imre csillagász volt, aki a kiskartali csillagvizsgálóban, majd a Földrengési Számolóintézetben dolgozott. A Jánosi nevet (különböző írásmódokkal) az 1850-es években vette fel a görög eredetű, a szájhagyomány szerint Kréta szigeti kereskedőktől származó család. A felmenők jellemzően kereskedők, hivatalnokok, orvosok, papok voltak; női ágon a rokonsághoz tartozott Irinyi János, a híres vegyész is.” – JÁNOSSY NATÁLIA: JÁNOSSY LAJOS HAZATÉRÉSE  

A történelem fintora, hogy Lukács Györgyöt még 45 évvel halála után sem hagyják békében nyugodni sírjában. Mint tudjuk: az MTA vezetősége idén tavasszal úgy döntött, hogy megszűnteti a Gyuri bácsi és nagymama egykori lakásában működő Lukács Archívumot, és közös könyvtárukat, kézirataikat, levelezéseiket (amelyeket Lukács György végrendeletében nagyvonalúan a 45 évvel ezelőtti MTA Filozófiai Intézetére illetve a Magyar Tudományos Akadémiára hagyományozott) elviszik a lakásból. Ez a bejelentés óriási felháborodást váltott ki nemcsak hazánkban, de az egész világon.

Gyuri bácsi és nagymama 1945-ben a világ bármely országában szívesen látott "vendég" lett volna 25 évig tartó emigrációjuk után, de ők szülőhazájukat Magyarországot választották otthonuknak. Méltatlan a Magyar Tudományos Akadémiához, hogy 45 évvel Lukács György halála után (különböző megfontolások alapján) „száműzik őt és nagymamát otthonukból”, amely cselekedet keserűen szimbolizálja egész életútjukat, hiszen Lukácsot minden rendszer száműzte, halálra ítélte, kitagadta, visszafogadta… az ő szavaival élve: „se lenyelni, se kiköpni” nem volt képes semmilyen regnáló hatalom.

Egy hasonlattal szeretném világossá tenni az MTA döntésének következményeit:  

Leonardo da Vinci „Utolsó vacsora” című freskóját – amely Milánóban a Santa Maria delle Grazie kolostor melletti refektórium falát díszíti – feldarabolni vagy elszállítani onnan egy modern képtárba olyan – elsősorban eszmei és esztétikai – értékvesztéssel járna, amely veszteség senkinél sem jelentkezne nyereség formájában, hanem egyszerűen csak eltűnne a semmibe. Az a műalkotás ott született, az a környezet részesévé vált a műalkotásnak, tehát onnan el nem mozdítható.

Visszatérve az Archívum ügyére: a könyvtár, a kéziratok és a levelezés megbonthatatlan egységet képeznek az egész hagyatékon belül is, hiszen a könyvek tele vannak Gyuri bácsi feljegyzéseivel. Hasonlóan Lukács György és felesége, Bortstieber Gertrud leveleinek szétválasztásával is olyan mérvű értékvesztés történne, mint amelyet a gyémánt feldarabolása esetén is tapasztalhatunk – az érték vesztés sehol nem jelentkezik nyereségként, hanem örökre, visszafordíthatatlanul elvész a semmibe.  

Amennyiben az MTA „kiköltözik a lakásból”, az ott maradt ingóságok elértéktelenednek, elvesztik annak jelentőségét, hogy Lukács György és Bortstieber Gertrud használati tárgyai voltak, arról nem is beszélve, hogy a beépített könyvszekrények elszállítása súlyos károsodások nélkül lehetetlen. Bár a lakás és a bútorok látszólag „csak” a „keretet” és a „díszletet” képezik ebben a „műalkotásban”, de nélkülük a mű széthull darabokra.

Határozott véleményem, hogy  

az ingatlan és a benne található ingóságok megbonthatatlan egységet képeznek, így abból sem magánszemélynek, sem jogi személynek nem áll jogában elvenni vagy elvinni semmit, mert ellenkezik Lukács György végakaratával.

Ezen gondolatok arra sarkaltak, hogy én, mint Lukács György unokája kezdeményezzem, hogy hozzunk létre egy nemzetközi Lukács alapítványt, amelynek legfőbb célja: a lakás tulajdonjogának megszerzése, valamint a lakás felújítása. Óriási feladatra vállalkoztunk, hiszen még az elmúlt 45 évet sem látjuk tisztán, hát még az elkövetkező 45-öt. De ha most nem a helyes irányt jelöljük ki, akkor biztos, hogy eltévedünk a Jövő útvesztőiben, vagy egyszerűen csak egy életképtelen „újszülöttet hozunk a világra”.  

Szívem szerint az alapítványnak a „Bortstieber Gertrud Alapítvány” nevet adnám, ami hűen tükrözné, hogy ő az a személy, aki a családot összetartotta még a XX. század legnagyobb viharaiban is, és hogy méltó szellemi társa volt Lukács Györgynek, a filozófusnak, esztétának.   Itt szeretnék köszönetet mondani azért a rengeteg segítségért, amit az elmúlt három hónapban kaptam a legfőbb célok megvalósításához. Külön köszönöm Sergio Lessa-nak, Hermann Zsuzsának, Heller Ágnesnek, Szelényi Ivánnak, Dr. Renneczéder Évának az önzetlen és aktív közreműködést az alapítvány előkészítő munkáiban.  

Biztos vagyok benne, hogy ha annak idején – 45 éven keresztül példaértékű összetartásban – ők öten „a tudományok kedvelői”: a matematikus, a filozófus, a fizikus, a közgazdász és a vegyész tudtak egymással gyümölcsöző együttműködést folytatni, akkor mi, az ő szellemi örökösei is képesek leszünk erre.

Mosóczi Zoltán

Budapest, 2016. június 4.