Az Oktatói Hálózat petíciója

Egyetemi nyelvtanárként még a többi egyetemi oktatóhoz képest is mostohább helyzetben vagyok, ugyanis a Felsőoktatási Törvény egy külön paragrafusa alá tartozom.  

Így amikor a pedagógusok bérét emelik, abból is kimaradok, és amikor az egyetemi oktatókét, abból is.  

Jóllehet, az FTV szerint a munkaköröm alapján pedagógusi életpálya vonatkozna rám, és rendelkezem pedagógus szakképzettséggel, jelenleg mégis a sima közalkalmazotti bérskála szerint fizetnek.  

Miközben ugyanannyi, vagy több feladatot látok el, mint a törvény szerint egyetemi oktatónak minősülő kollégáim: 8 órás, teljes állású munkakör, fő feladat: egyetemi szemináriumi órák tartása, szemeszterenként 10-10 csoportnak (180-200 fő). Ehhez járulnak még oklevélfordítások százai, rengeteg adminisztráció és végül tudományos tevékenység.  

Mindezért havi nettó 97.922 Ft-ot kapok kézhez. Tanári pótlékkal és nyelvvizsga pótlékkal együtt. Plusz 6.000 Ft étkezési utalvány „béren kívüli juttatás”. Tehát együtt 103.922 Ft.  

És ehhez nem jön hozzá sem csúszópénz, sem hálapénz, mint sok más munkakörben… Gazdag férjem sincs, aki eltartana.

Harminc napra lebontva a keretem napi 3.464 Ft.

Ebből nekem meg kell élnem: elégnek kell lennie étkezésre, ruházatra, közlekedésre, lakhatásra. Kultúráról, hobbiról vagy szórakozásról inkább nem szólok.  

Mondjuk ki: ezzel a Magyar Állam és Társadalom engem arra ítél, hogy vegetáljak. Hogy önerőből ne lehessen se saját lakásom, se családom, se kocsi, se nyaralás, se orvosi ellátás, se a szüleimről való gondoskodás, semmi.  

Pedig minden olyan elvárásnak megfelelek, amit egy állam és társadalom a tagjaival szemben támaszthat:  

- Tizenhét évig tanultam (8 + 4 + 5), kitűnő eredménnyel.
- Büntetlen előéletű vagyok, soha semmilyen törvény- vagy szabálysértést nem követtem el.
- Fizetem az adókat, TB-t, nyugdíjjárulékot.
- Mind szellemileg, mind pszichésen megterhelő tevékenységet vállaltam, kifejezetten azért, hogy fontos és közérdekű társadalmi feladatot láthassak el: az emberek gyerekeit képzem, illetve nevelem, hogy NEKIK jobb legyen. Az új generációk kinevelése egyszersmind a társadalom reprodukcióját jelenti, vagyis, hogy húsz év múlva is meglegyen mindaz, ami ma az életünket jelenti. A munkavállalók szaktudásának fejlesztése a nemzetgazdaságot is fejleszti, mivel a képzettebb munkaerő többet keres, és többet költ el. Tehát igenis VAN számokkal kifejezhető hozzáadott értéke gazdaságilag is az oktatók munkájának.  

Akkor hát miért vonakodik ez a társadalom nemcsak attól, hogy biztosítsa a munkám megfelelő elvégzéséhez szükséges körülményeket, de még attól is, hogy elérhetővé tegye számomra azokat az alapvető életfeltételeket, amelyeket egy egyén a közösségtől elvárhat?