Kiállás Bagdy Emőke egészséges pszichológiai nézetei mellett!

Violetta Kozma-Joó
A petíció szerzője

/ #11 Popper Péter, Ranschburg Jenő is hasonló nézetek vallott a témában!

2016-01-14 10:42

 "

„Ez a különbség a férfi és női kreatív késztetés között, hogy egy nő fütyül rá. Nem fontos számára, hogy államtitkár legyen vagy miniszter. De fontos, hogy jó anya legyen.”

„Van a feminista mozgalomnak egy félrecsúszási lehetősége. Az egyik ilyen félrecsúszás: a mozgalom eredetileg úgy indult, hogy legyenek azonos jogok, azonos bánásmódok, azonos társadalmi érvényesülési lehetőségek. Rendben van. De már lassan nem erről van szó, hanem arról, hogy ugyanolyannak kell lenni a nőnek, mint a férfinak. Nem azonos jogúnak, hanem ugyanolyannak! – holott nem ugyanolyan. Szóval ez egyfajta »elmaszkulinalizódást«, férfiasodási tendenciát mutat. (…) Bizony, ez az ugyanolyanok vagyunk, ez hamis út. »Meggyilkolja« – véleményem szerint – a női karaktert, a női helyzeteket és a női reakciókat. És ugyanígy károsítja a férfias viselkedési normákat.

(…)

A kreativitásbeli tagadhatatlan különbség férfiak és nők között azért van, mert a nőknek van egy biológiai kreativitásuk, biológiai alkotókészségük, ami a férfiaknak nincs. Biológiai kreativitásnak nevezem, hogy gyereket tudnak kihordani, tehát a testükben formálnak egy másik embert. Megszülik, táplálják, fölnevelik, és ebben látni kell, hogy ez valami egészen furcsa csoda, a terhesség, a gyerekszülés. Ezt nem lehet teljesen magától értetődőnek tekinteni, mert ennél nagyobb alkotás, mint egy másik embernek a világra hozása, talán nincsen. És ez a képesség értelmet ad a női életnek anélkül, hogy külön nagy produkciókat kelljen bemutatnia a világnak, mert az ő biológiai kreativitása elég.

(…) Egy férfi valamilyen formában mindig bizonyítani akarja a saját értékeit – és ezt a kreativitással bizonyítja. Egy férfi akkor van az értékeinek a csúcsán, ha alkotni tud valamit. Mint művész, mint tudós, bármilyen formában, de valami újat hoz létre. Egy nő még inkább újat hoz létre ebbe a világba – egy új embert.

Ha egy férfinek nem adatik meg a kreativitás képessége, akkor bajba kerül saját önértékelése, saját önérzete folytán, és megpróbálja pótolni a kreativitás hiányát a karrierrel. Akkor pozíciót akar. Akkor fel akar törni, akkor elnök akar lenni, miniszter akar lenni, nagyhatalmú ember akar lenni szociális értelemben, tehát pozícionáltsággal helyettesíti a hiányzó kreativitását. Ha ez sem megy egy férfinek, ha nem sikerül karriert csinálnia, akkor sok pénzt akar keresni.

(…)

Ez a különbség a férfi és női kreatív késztetés között, hogy egy nő fütyül rá. Nem fontos számára, hogy államtitkár legyen vagy miniszter. De fontos, hogy jó anya legyen.

(…) Én sok helyen megfordultam, a tudományos karrierem során akadémiai bizottságokban, ott mindig voltak tudós nők is. Nagyon imponálóak voltak, okosak, intelligensek, de hát ki számára voltak nők? Hát ezek elmaszkulinizálódtak, ez nyilvánvaló volt. Nyilvánvaló volt, hogy a legtudósabb nőtől adott alkalommal elviszi a férjét egy csodálkozó szemű pipi.

Rábámul a nagy emberre, elé borul. Ki tud ezzel megbirkózni női részről? A csodálkozó szemű pipi mindig győz rivalizációs helyzetekben. Ez az egyik dolog, amit érdemes megjegyezni, ettől csúszik el a feminizmus. Mert nem attól egyenjogú egy nő, hogy százkilós súlyokat emelget vagy bokszkesztyűvel ráver a másiknak a keblére. Valahogy viszolyog tőle az ember.”

(Popper Péter, Ranschburg Jenő, Baktay Miklós-Baktay Zelka: Szegény nők, szegény férfiak, Saxum Kiadó, 2002, Budapest)

Bonus track:

„Évek óta aggódva figyelem a nemek közötti társadalmi feszültség növekedésének a jeleit. Nyugat-Európában és az Egyesült Államokban a női felszabadítási mozgalmak harsány (és bizony gyakran ostoba) jelszavait, amelyek helyet követelnek a nőknek a hagyományosan »maszkulin« szerepkörökben, és a hazai éles vitákat arról, hogy vajon a férfiak nyomják-e el a nőket vagy éppen fordítva: a férfiakat kell felszabadítani a női rabiga alól.

Félreértés ne essék: nem akarok én valós társadalmi problémákon tréfálkozni. Pontosan tudom, hogy az ötvenes évek egyenjogúsítási kampánya milyen súlyos következményekkel járt. Nemcsak azért, mert sok-sok nő elvetélt, mire rájöttünk, hogy a női szervezet ellenáll minden ideológiai nyomásnak, és egyszerűen nem bírja a traktort, de azért is, mert azt a gazdasági tényt, hogy a család képtelen megélni egyetlen fizetésből, hamis és zavaros ideológiával próbáltuk elfedni.

Mindenekelőtt különbséget kellett volna tennünk egyenjogúság és egyenrangúság között. Az egyenjogúság (nomen est omen) elsősorban jogi probléma, míg az egyenrangúság a szerepkörhöz fűződő értékítéletek függvénye. Mivel akkoriban a hagyományos női szerepkör (a gyermeknevelés, a gondoskodás, a családi tűzhely stb.) „polgári csökevény”-nek minősült és teljesen értéktelenné vált, a nőknek az egyenrangúságot a hagyományos férfi szerepkörben kellett kivívniuk, vagyis egy sajátos, paradox helyzet állt elő, amit röviden így fogalmazhatnánk: a nőknek be kellett bizonyítaniuk azt, hogy férfiak! Nos, ez a bizonyítás – ami a lényeget illeti – fényesen sikerült: a nők joga és alkalmassága az otthonon kívüli feladatok ellátására ma már kétségbevonhatatlan, és sok hagyományosan maszkulin szerepkörben (a szakmunkástól az orvosig) éppen akkora eséllyel találkozunk nőkkel, mint férfiakkal.

(…)

Egyes társadalompolitikai vagy éppen szakmai irányzatok (az „androgünia” fogalomkörében lesz szó ezekről) megpróbálják elmosni a férfiak és a nők között meglevő különbségeket. Azt hangoztatják, hogy a nemek között (a szaporodásban betöltött eltérő feladatokon kívül) semmiféle különbség nincs, vagy ha van, ez kétségtelenül a társadalmi előítéletekből fakadó hibás szocializáció következménye. Ilyenkor – mint ez egy tisztességes középutashoz illik – megint csak berzenkedem, és azt hangoztatom: ennyire azért nem vagyunk egyformák.

(…) A női szerep sokkal többet jelent, mint a hagyományos női feladatokat: mosást, vasalást, főzést, mosogatást. Életstílust jelent; stratégiát, gondolkodásmódot és emberközpontúságot, amit meg kell védenünk mindazokkal szemben, akik a nőket óvják saját szerepüktől.”

(Ranschburg Jenő: Nők és férfiak, Saxum Kiadó, 2011, Budapest)