Gyermekeink jogaiért

#23: - Re:  

Lám, lám, mi mindenre jó az anonimitás...
Autista vagyok. Harmincéves elmúltam, mire végre kiderült, mi a nagy titok, mert a tüneteimet pl. korábban elszenvedett súlyos bántalmazások következményének tartották. A bántalmazásokról nem a családom tehet.
Családomban az autizmus öröklődik, méghozzá főleg nőkben.
Egyikünk sem érzi azt, hogy a családunk vagy az autizmus tönkretette volna az életünket.
Viszont azt nagyon is éreztük/érezzük, hogy jó lett volna a korai felismerés/fejlesztés, vagy hogy csődbe ment a családunk, csak mert nem kaptuk meg a kellő támogatást és a szükséges befogadó szemléletet (kettőnknek van hivatalos diagnózisa, a többieknek elég a puszta tudás és az a tudat, hogy kettőnknek és minden segítőnknek min kellett - kell  keresztülmenni nap mint nap).
Jó lenne, ha nem kellene letagadnunk az autista mivoltunkat, mert az azt jelentené, hogy a társadalom, a munkáltatók, munkatársak tisztában vannak azzal, hogy az autizmus nem egy művészeti irányzat vagy rémséges, kontrollálhatatlan, veszélyes elmebaj és például nyugodtan használhatnánk segédeszközöket vagy csökkenthetnénk más módokon a szenzoros túlterhelést a munkaállomásunkon, esetleg elkerülhetővé válnának bizonyos kellemetlenségek (esetemben ölelgetés, kézfogás). Néhányunknak életreszóló segítség kell. Ma, ha betölti az érintett a 16. évét, eltűnik a térképről.
Ha elmegyünk bármilyen orvoshoz, nagy valószínűséggel nincs tisztában avval, hogy az autizmus hogyan befolyásolja az ő munkáját, mire kell másképp figyelnie. Vagy ami még rosszabb: kőkorszaki vagy teljesen abszurd információi vannak. Nem is tudom, melyik a veszélyesebb ránk nézve.
Az autista is ember, ahogy a siket, vak, másképpen másmilyen emberek is. Tessék összeszedni a bátorságot és megismerkedni velünk, másmilyenekkel.