Ott Voltunk. Virtuális Békemenet Magyarországért

Annyi „hű, de szakember” fog beszélni a tegnapi szimpátia tüntetésről, a létszámról, a felvonulók életkoráról, az indokokról, a céljáról és más okosságokról, hogy majd a könyökünkön jön ki a téma.
Egy alkalommal videón néztem a kiváló André Rieu koncertjét, talán Veronából. Gyönyörűen játszott. A kamera pásztázta a közönséget is, hogy miként reagál a zenére. Egy idős férfi arcán állapodott meg, aki elmélyülten hallgatta a zenét és egyszer csak könnycsepp gördült ki a szeméből.
Ki tudja, hogy a zene szépsége, vagy egy régi szép emlék miatt tört elő belőle az érzelem.

A Békemenet Magyarországért belőlem is érzelmeket hozott elő. 2006.október 23-án, amikor már a Rákóczi úton tombolt a mocsadék rendőrség, lassan hátráltunk a Blaha Lujza tér felé. Sokan voltunk és nem akart csökkenni a felháborodott tömeg. Ahogy jöttünk-mentünk feltűnt egy fiatal pár. Többször találkoztunk a magas fiúval és a szép, hosszú hajú lánnyal, amint kézen fogva járkáltak. Beszélgettünk és megkérdeztem tőlük, hogy fiatalok, lenne más szórakozásuk is, miért vannak itt, amikor könnygáz és baj érheti őket. A lány válaszolt. Meg kell mutatnunk, hogy vagyunk, hogy nem félünk. A szüleinkért, a születendő gyermekeinkért.

Ez a kis eset járt a fejemben, amikor elindultunk Budapestre. Vajon lesz-e számottevő ember, vajon az elmúlt másfél év alatt az andressewivánok, a lengyellászlók, a kertészákosok (szándékos!) ki tudták-e ölni az emberek lelkéből azokat az érzéseket, amik a nemzeti kormány mögé állították őket?
Beértünk a fővárosba és a Bajcsy-Zsilinszky út környékén kerestünk parkolót. Csak kevés embert láttunk, amint zászlókkal igyekeztek az Országház, vagy az Andrássy út felé. Nem volt jó előérzetem.
Úgy döntöttünk, hogy nem megyünk el a Hősök terére, hanem megvárjuk, megnézzük a felvonulást itt a Bajcsy és az Alkotmány út sarkán. Elvégre ekkora sétára már nem vagyok egy gyalogkakukk, ráadásul az a katona, aki beáll a lövészárokba, semmit sem lát a háború egészéből.
Addig is bementünk egy kávézóba.. Egy szkinhed frizurás olasz főzte kávét és mondta, hogy most bezár, mert jön egy demonstráció. Fizetéskor megkérdezte, hogy jó volt-e a kávé és láthatólag örült, amikor megdicsértük. Tényleg finom volt.
Fél öt lehetett, az utcát még nem zárta le a rendőrség, a menet még az Andrássyn járt valahol. Fiam mondta, hogy még van időnk, a mellettünk levő presszóban forralt bort kínálnak, kóstoljuk meg. Bementünk és nevettünk, hogy szép kis tüntetők az ilyenek, akik iszogatni járnak Budapestre.
Ücsörögtünk az asztalnál. Bejött egy fiatal nő és letett egy kézzel írt kis táblát a fal mellé. Rajta szöveg: 10 éves az euró, 20 éves az EU, 60 éves Izrael, 200 éves Amerika, 1000 éves Magyarország.
A vendégek reagálásából derült ki, hogy szinte valamennyien a menetet várják. Gondoltam, 10 ezren csak leszünk.

Aztán néhány rendőr kiállt az úttestre és kezdte elterelni a gépkocsikat. Üres lett az utca, szedelőzködtünk és kimentünk a járdára. Ritkás csoportokban, 2-en, 5-en szálingóztak az emberek. Feltűnt, hogy jobbára idős emberek. Jézus, mondom, rajtunk röhög a libsi sajtó, hogy Orbán csak nyugdíjasokat tud megszédíteni. Később jöttem rá, hogy a környékben lakó idős emberek lehettek, akiknek gyalog messze van a Hősök tere, ők indultak az Országház felé.
Távolról, a Bajcsy elejéről rendőrautó fénye villogott és sámán dobok dübörögtek ütemesen, hangjuk végigszállt a házak között. Aztán kis üres tér és megpillantottuk a menet elejét. Hatalmas, az utcán átérő felirat „NEM LESZÜNK GYARMAT” és mögötte a szervezők, Bayer Zsolt, Bencsik András és a többiek. Őket követte rengeteg ember. A házakból és innen-onnan emberek sokasága gyűlt a járdára. Tapsoltak, integettek és mosolyogta egymásra. Majd leléptek a járdáról és csatlakoztak.
A korlát alsó vasára léptem fel, elnéztem az Andrássy felé, de nem láttam a menet végét. Úristen! Valami nagy dolog készült. Ennyi embert évek óta nem láttam.
Jöttek beszélgetve, örömmel, egymásra mosolyogva, mint amikor jó barátok üdvözlik egymást. Egy hangos szót nem hallottam, különböző énekeket igen. Kis csoportok kezdtek énekelni népdalokat, egyházi énekeket és a körülöttük levők átvették, velük énekelték a dalt. Fáklyák, mécsesek, zászlók a kezükben és valami, tüntetéseken szokatlan öröm, vidámság. Öregek, középkorúak, fiatalok, és gyerekek. Jól öltözött, tiszta arcú emberek. Az igazi Magyarország.
Jött egy másik, láthatólag szervezett nagy csoport ,” SZÍVVEL LÉLEKKEL DEMOKRATA „ feliratú hatalmas festett molinó mögött. Egy kis üres résben mögéjük csatlakoztunk, mert a menet vége Isten tudja, hogy hol járt. Lassan kanyarodtunk be az Alkotmány utcába és itt már megszólalt a „nép” hangja. Harsogott ismét a „Viktor, Viktor” és a „magyarok, magyarok”.
Bezsúfolódtunk a Parlament elé és beszélgetni, nézelődni kezdtünk, mint egy kiránduláson. Az Alkotmány utcában még ott tolongtak a többiek, de nem tudtak bejönni a térre.
Egy fiatal pár állt mellettünk 2 szemüveges kisgyerekkel , akiket időnként a férfi a vállára emelt, hogy lássák a rengeteg zászlót és a tömeget. Ahogy mondta. Jól nézz körül kisfiam, mert ilyet csak nagyon ritkán lát életében az ember.
A szervezők érezhetően nem tudtak mit kezdeni a helyzettel. Beszéddel nem készültek és nem készültek arra, hogy ennyi, irdatlan (ahogy a Népszabi írta) mennyiségű ember összejön. Néha megszólaltak a hangszórókban, üdvözölték az Erdélyből, Felvidékről, Délvidékről, Kárpátaljáról eljött honfitársainkat. És minden ilyen bemondást taps kísért. Látszott, hogy mosolyogtató helyzet van, de az emberek nem türelmetlenkedtek, élvezték, hogy ma nagyot tettünk.
Aztán elénekeltük a Szózatot. Szépen, komolyan, nem ordibálva, ahogy illik a helyzethez és második legszebb Himnuszunkhoz. Majd Bencsik kért bennünket, hogy hagyjuk el a teret, mert a menet vége kint áll a Bajcsyn és ők is szeretnének bejönni. Megvallom, nem hittem el, mert már így is rengetegen voltunk. Mondtam a fiamnak, még ne menjünk el, nézzük meg a többieket. A tömeg lassan oszlani kezdett és bevonult az Alkotmány utcába szorult menetrész. Hihetetlen! Jöttek és jöttek! Helységtáblákkal, zászlókkal, hangos „ Viktor-Viktor, magyarok-magyarok” skandálástól harsogott az utca és a tér. Fiam fellelkesült: tényleg várjunk még, most jön az igazi „B-közép”.

Bencsik könyörgött, balra hagyjuk el a teret, hogy bejöhessenek a többiek is. Ezt valószínűleg félreértették, mert az újonnan jöttek sem álltak meg, hanem lassan elvonultak a Mezőgazdasági Minisztérium épülete előtt és kisétáltak a térről. Már 6 óra is elmúlt, de csak jöttek az emberek. Lengették a zászlókat, énekeltek. Előttünk vonult el sok tábla, és jöttek a székelyek: KOLOZSVÁR, NAGYSZALONTA. Belegondoltam, hogy utaznak busszal, kocsival, saját költségen azért, hogy egy negyed óra alatt elvonulhassanak az Ország Háza előtt. Felfoghatatlan ez a hazaszeretet érzés. Egy zömök bajuszos férfi MÁRAMAROS táblát vitt a kezében. Nem tudtam megállni, odaszóltam neki: Az Isten áldja meg magukat. A szeme mosolygott, amikor válaszolt: Már megáldott. Ismét magyarok lehettünk.
Ekkor jártam úgy, mint a veronai férfi, kijöttek a könnyeim.

Vonult Kaposvár, ahol somogyi lakos koromban annyit jártam, Szekszárd, középiskolám városa, ahol a magyar tanárt azzal idegesítettük, hogy a táblára „X”-szel írtuk a város nevét. És csak jöttek, jöttek egymás után a csoportok, az ország minden részéből.
(A tűzoltók kormányellenes tüntetésén azt mondta az egyik emberke: Mi vagyunk az ország gerince. Öcsi, még csak egy csigolya sem vagytok, a gerinc itt van most és ismét összeáll, ha szükség lesz rá.)
Háromnegyed hét lehetett, amikor végül elindultunk a gépkocsihoz. Ekkor még tele volt a Kossuth tér, az a tér, ahol 1956-ban többszáz ember életét (jellemző, hogy máig nem derült ki a valóság) oltotta ki a komcsi rendszer. Az a rendszer, amelyiknek a leszármazottai, elvbarátai ma a demokráciát akarják megvédeni. Tőlünk??!!

Ha a demonstrálók igazi létszámát akarjátok megtudni, senkinek se higgyetek, csak nekem. Az egyik azt mondja, több tízezer, a másik azt, hogy 100 ezer, a rendőrség 400 ezret mond, Bencsik András 1 milliót említett. Én azt mondom, hogy fogalmam sincs. Egyszer megtelt a tér, aztán még egyszer. Azt megállapítani, hogy ez tény hány embert jelent talán nem is lehet, de nem is érdekes.
Régóta siránkoztunk, hogy a Fidesz miért nem hív össze bennünket. Most megtörtént a csoda, és nagyon jó, hogy ezt a csodát civilek szervezték. Időnként kételyek jöttek elő nálam is, hogy már elszállt a varázs, nincs kellő támogatottsága a nemzeti kormánynak.
Örülök, hogy tévedtem. Szép volt ez a tüntetés, méltóságteljes, megkérdőjelezhetetlen.
Sok erőt adott nekem, nekünk, és biztos vagyok abban, hogy a kormánynak, elsősorban Orbán Viktornak is. Elképzeltem, ahogy nézi a televíziót otthon, és izgul, hogy mire jutunk mi, civilek. És elképzelem, ahogy csörög a telefonja, jönnek a gratulációk, az sms-ek, az email-ek . Jó úton jársz Viktor, s ha nem is értek minden részletben egyet Veled, de összességében igen.

A komcsi-libsi-lmps-jobbikos belföldi és külföldi ellendrukkerek pedig tehetnek egy szivességet. Már elnézést a kifejezésért. (Még akkor is, ha a jobbik bizonyos kérdésekben szimpatikus nekem.)
Valami olyan érzés, eszme, politika indult el Orbánéktól, Magyarországról, amit ma még fel sem fog ez a kozmopolita, pénzimádó nyugat. Majd megtudják.
„Ha majd minden rabszolga nép
Jármát megunva síkra lép..”