SENKINÉL SEM VAGYUNK ALÁBBVALÓK (ez a megállapitás az itt mocskolódó csúszómászókra nem vonatkozik!)
... hacsak velünk született szerénységünk, életünk minden pontjára ható, erős jólneveltségünk nem szorít bennünket az emberiség élménytárának alsó polcára.
Itt Amerikában, felnőtt korban eszméltem csak arra, hogy az európai „jólneveltséget”, szerénységet az amerikai, de a világ egyéb népei is butaságként, gyámoltalanságként könyvelik el, s nem tisztelik sem a jelenben, sem a múltban észlelt szerénységet. Az ilyen szerény nemzetek gúnyos példák központjaivá váltak Amerikában, mint például a butaság példájaként elénk állított lengyelek, „polákok”, élceik tömkelegében. Ugyanekkor eszembe jutott régi megállapításom, egyéni szintre hozva mindezt: mire kinevelték belőlünk az egyéniség írmagját is ifjú korunkban, jelentették ki nevelőink büszkén, hogy „most már valóban jólnevelt” kislányokká váltunk.
Itt nem akarok szembe helyezkedni őseink bölcsességével, mely szerint „az öndícséret...(nem a legjobb illatú...)”. Tudásunkért, műveltségünk hatalmas, ősi gyökereiért hálával tartozunk Istennek, s az azokat megőrző, átadó szülőknek és magyar társadalmunknak. De nagy különbség van a szerénység és saját értékeinket ismerő és fenntartó öntudat között. Magyar öntudatunkkal kötelességünk megőrizni minden, reánk hagyatékozott értéket: nyelvet, műveltséget, s hazát. Ha az első kettőt elhanyagoljuk, a harmadikat már megmenteni nem tudjuk. Hazánk mentése minden egyén életében megjelenő érték megőrzésével kezdődik, s ezek összessége adja azt a magyar műveltséget, mely hazánk számára meghatározó érték.
E mentési folyamat ezek szerint apró dolgokkal kezdődik. A jelenben feladatunk ősírásunkat, őstörténetünk igazságtartalmát megőrizni.
Egyéni síkon őrizzük meg:
Hazánk nevét, hiszen azt, hogy Magyarország és magyar nyelv a világ véletlenül sem ismeri, hivatalos okmányokon a külföldön soha elő nem fordul. (Ne csodálkozzunk, ha kétkedő történészek nem találják az ókorban, hiszen a maiban sem találnák a nyugat hivatalos papírjain a magyar nevet...)
Keresztneveinket idegenre fordítjuk, így válnak a Zsuzsannák Susanra, a Ferencek Francissá, az Imrék Emeryvé és folytathatnánk a sort. Ezt tettem jó magam is tudatlanságból. Ma már nem tenném.
Ez még a kisebb gond. De mind gyakrabban teljesen elhagyjuk magyar neveinket. Egy rokon gyermekének neve: Szittya Milán. Ugye szépen hangzik?
Mikor nevezi egy Teillerand leányát Gyöngyvérnek? Az angol Shakespeare fiát Botondnak, vagy Györgynek, így, feltéve a két pontos ékezetet? Ugye soha? Ez a soha nagyon könnyen szerénységünk következménye, hiszen minderről soha nem hallottak a nem magyar nyelvűek semmit. Hallottak a csehekről, s farkincás c betűjükről, vagy a franciák három különböző ékezetéről, s ezeket, amennyire a gépi írásműveltségük megengedi, fel is teszik. Hogy a magyarnak több magánhangzója van? Csodálkozhatnak, a nyomdászok, írók esetleg zsörtölődhetnek is, de mindezt ki kell bírniuk szegénykéknek. Számunkra viszont sokat jelent az, hogy neveinket nem kell elferdíteni, hanem úgy adjuk ezeket mások tudtára, ahogy azokat Édesanyánk mondotta nekünk. Ezzel őt tiszteljük első sorban! S önmagunkat is értékeljük: nem vagyunk névtelen senkik....
Álmomban egyszer érdekes választ kaptam azon kérdésemre, hogy miért nem értem látható eredményt egy bizonyos előadásommal. A válasz a következő volt: „Ha éhezőnek kenyeret akarsz adni, ne egy teljes cipót nyomj a szájába, hanem szeletenként nyújtsad neki.”
Magyar Adorján egyszer Balatonföldváron a vasúti átjárónál talált köveket átmentekor darabonként visszadobta helyükre, a töltésre. Egy hét alatt az átjáró tiszta volt. Ekkor ezt mondta: „Látja, így kell dolgainkat szépen, lassan rendbe tenni.”
Idegen ünnepeket kezdünk meghonosítani az amerikai üzleti harácsolás hatására. Így ünnepeljük Valentint, hogy az amerikai cég számtalan három dolláros lapot adhasson el, a szív alakú hitvány cukrokról nem is beszélve, de közben elfelejtjük a régi szív küldi szívnek szívből szívesen mondókánkat a tükrös mézeskalács szívvel együtt, s azt már igazán nem tarthatjuk ugye számon, hogy a Valentin név a palóc-magyar Bálint neveként a fény ünnepének érkeztét jelöli? Pedig a valentinos idegennek sok értékes lelki ajándékot adhatnánk, ha ennek eredetét és lényegét elmagyaráznánk neki.
Elfogadjuk, hogy a Karácsonyt németektől vettük át, s nem figyelünk bölcseink szavára, mely a magyar Karácsony hihetetlen ősiségéről és értelméről beszél, s nem vesszük észre, hogy csak nyelvünkben egy a fény és fenyő szó?
Ne vessük el értékeinket, életünk tartozékait, fenntartóit rosszul felfogott szerénységből. Higyjük el, az idegenek erősek, kibírják ezen apró változásokat, de ha ezek nem történnek meg, saját gerincünk roppan bele.
A jövő első néhány szeletke kenyere, melyekkel megajándékozhatjuk önmagunkat legyen a következő:
Használjuk magyar nevünket minden változtatás nélkül – ékezetekkel ékesítve, bárhova is vet a sors bennünket. (Nagy félreértést hozhat például, ha valaki a Török vezeték nevét Torokra változtatja idegenek kedvéért...) Követeljük kedvesen, de határozottan, hogy az idegenek alkalmazkodjanak neveink helyes írásához. És tanulják meg végre, hogy Budapest Budapest, s nem Peszt, mely szónak nem szép az angol jelentése...
Kereszteljük gyermekeinket őseink életével megszentelt magyar nevekre.
Naponta írjunk legalább egyetlen egy sort – például kedvenc versünk egy sorát – ősi rovásírásunkkal, nehogy eltévedjünk e hazában, ahol már szépen szaporodnak a rovásírásos helységtáblák, Friedrich Klára és Szakács Gábor áldozatos munkája nyomán.
Nagy örömmel tapasztaltam, hogy az olimpiai játékokon megjelenő, László keresztnevű honfitársunk már nem fordította nevét Lesly-re. Most már csak az ékezeteket hiányolom ezen esetben, de éltet a jövőbe vetett hit...
Utóljára, de nem utólsó sorban: Tudjuk azt, hogy magyarok vagyunk, s senki kedvéért ne írjuk, vagy mondjuk, hogy madjar, mahgar, madzsar vagy bármi más. Ezen alakokat ismerjük fel annak, amik: az idegen csak így tudja kiejteni a magyar szót: érthető, nyelvéből hiányzik a gy hangzó. A miénkből nem! Eredője a hazánkban született élet magja.
Tudnunk és hangoztatnunk kell, hogy magyarok vagyunk és hazánk Magyarország.
Őrizzük e nép lelkét, Istentudatát!
Isten áldjon és segítsen mindnyájunkat!
Tomory Zsuzsa