A Magyar Holokauszt-2014 Emlékbizottság részére

Hogy górcső-patkány hozzászólásait értékelhessétek, az általa bizonyára ismert (hisz megnyilatkozásai alapján akár egy '56-os ávos ivadéka vagy hitgyü(lö)li, mazsihisz, mazsök és hasonló magyargyűlölő, kifosztó csürhe tagja is lehet), de szándékosan elhallgatott igazságokat megismerjétek, íme még egy kis ismeretanyag. Hogy a zsidókat a magyarok miért nem kedvelték, az alábbiakból kiderül, mi is lehetett az alapja. A '19-es majd az '50-es évek eseményei alapján a megszenvedetteknek nehéz hideg fejjel szelektálni, ki a jó és ki a rossz zsidó. Ki tud zsidó bocsánatkérésről?
No, lássuk:

1./ "Egy egyszerű napi hír": Kardos Péter zuglói főrabbi áldást kért a magyar népet leigázó szovjet megszállókra
A Magyarországot uralma alatt tartó cionista zsidóság pénteken emlékezett meg a budapesti gettó felszabadításának 68. évfordulójáról. Az eseményen ott díszelgett a hazánkat a cionista bankároligarchia kezére játszó kollaboráns politikai elit számos figurája: az identitászavaros Gyurcsány, Semjén Zsolt miniszterelnök- helyettes, a holokausztos rendezvényekről elmaradhatatlan Rogán Tóni, az LMP-s Schiffer András, az izraeli kitűzővel járkáló MSZP-s Horváth Csaba, valamint Pálffy István KDNP-s országgyűlési képviselő. További részletek: http://kuruc.info/r/39/106896/#ixzz2L4Saenom
Nos, kedves magyarok! Akinek a szovjet felszabadító volt, az a horda, amely magyar asszonyok ezreit becstelenítette meg, rabolta ki országunkat, ölte a honvédjeinket, nos, akinek ezek felszabadítók és megáldandók, az bizony nem magyar! Az nemzetáruló.
Érdekes, górcső és rajongói bőszen hangoztatják, hogy az itt élő zsidók magyarok. Nos, van, aki valóban annak számít, de a vallásvezetőik, befolyásos közéleti személyeik olyannyira magyargyűlölők, hogy ők gyilkosaink megáldói! El lehet ezen gondolkodni és a jó érzésű zsidóknak lehet tiltakozni, hogy semmi közük ezekhez. De én eddig még nem hallottam a hangjukat!

2./ Aztán itt van Trianon tragédiája. Minden magyarnak tudnia illik az igazságot: Magyarország miniszterelnöke, gróf Tisza István volt a Habsburg birodalom államvezetői közül az egyetlen, aki ellenezte hazánk háborúba lépését. (Azt csak zárójelben jegyzem meg, hogy a szerbek - orosz felbujtásra- megölték a trónörököst /aki egyébként hírhedten magyargyűlölő volt/ és a szerb hatóság nem engedte meg a gyilkosságot támogató szerb nacionalizmus felszámolását.) Ismeretek bővítésére ajánlom dr. Vecseklőy József: "Nemzetgyilkossági kísérlet" c. könyvét. Ennyit arról, hogy mi nem akartunk háborúzni.
E kor további "érdekessége", hogy 1919-ből fennmaradt egy nyomtatvány, ami a zsidóknak hazánkkal való célját felfedő dokumentumok egyike. Eszerint 60.000 zsidó kérte hazánk megszállását!
A rajta szereplő Sir Edward George Clark (1841-1931) brit diplomata, történész a Szövetséges Hatalmak Legfelsőbb Tanácsa Budapestre kiküldött megbízottjaként 1919 őszén rendszeresen tárgyalt Horthyval céljairól, tájékozódott hazánk belső helyzetéről, így nem kerülte el figyelmét az országot kivéreztető kisebbség sem.

3./ És ezután ne feledjük és ismerjük meg kohnbéla és bandája vérengzését, a "dicsőséges 133 napot", akiket górcső-patkány egy szelíd mondattal elintézett.
Ellenforradalmi kísérletek 1919-ben a patkánylázadás leverésére
1919. június 24-én tört ki Budapesten Zemplén Szilárd korvettkapitány vezetésével a dunai monitorlázadás, a „tengerészeti ellenforradalom”, amely leveretése ellenére is honvisszafoglaló eleink hősiességének állított emléket, akárcsak a hatására országszerte kitört ellenforradalmi kísérletek.
Nincs jelenleg egyetlen történelmi tankönyv sem, amelyik minderről érdemben valamit is bemutatna. Ezen az áldatlan állapoton kívánunk segíteni azzal, hogy új sorozatunkban mind a június 24-i, mind a többi ellenforradalmi kísérletről is igyekszünk pontos képet adni kizárólag korabeli, 1945-ben indexre tett visszaemlékezésekből.
Nincs jelenleg egyetlen történelmi tankönyv sem, amelyik minderről érdemben valamit is bemutatna. Ezen az áldatlan állapoton kívánunk segíteni azzal, hogy új sorozatunkban mind a június 24-i, mind a többi ellenforradalmi kísérletről is igyekszünk pontos képet adni kizárólag korabeli, 1945-ben indexre tett visszaemlékezésekből.
1. Szászhalmi József
(Kommunista téboly. Vér és terror. Bp. 1928. Szerző kiadása-Helios Nyomda. 44-47. old.)

»Június 24-én kitört a budapesti ellenforradalom. A kalocsai mozgalom leverésére a Fehér-féle vörös gyalogezred, a Peckai terrorzászlóalj és Szamuelli terroristái kaptak parancsot. Ezek a vörös csapatok Solt, Tass, Harta, Kecel határában rendes csatákat vívtak a felkelő nemzeti gárdákkal, kiknek hősies vállalkozása a katonai vezetés és a lőszerhiány miatt nem sikerült. Dunapatajon Szamuelli 15 földművest végeztetett ki. 48 gazda és iparos pedig harc közben esett el. A sebesülteket is kivégezték, aztán kék pénzben milliós sarcot vetettek ki a nyomorgó lakosságra. Horváth Lajos kalocsai ellenforradalmi parancsnoknak békés elvonulást biztosítottak, mire ő a kommunistáknak átadta a várost. Erre megkezdődött a hóhérmunka: az áldozatok között volt persze Horváth Lajos is. Szamuelli Tibor 19 földművest akasztatott fel. Kohn-Kerekes, Pervanger, Kovács, Sturcz terroristák Csiszér szolgabírót, Mészáros tanárt, Kálmán József kereskedőt és Galina Zoltán tiszttartót végezték ki kötél általi halállal, miután előbb aljas módon pofozták és kínozták őket. Braun Mór vádbiztos a rémtett után még meg is sarcolta a szerencsétlen várost.
Sajnos, a budapesti ellenforradalom nem sikerült. Újpesten Dezső Elemért, Hajdu Lászlót, Rojtsik Lászlót, Szücs István sofőrt egy kommunista csoport Szép János vörös politikai megbízott vezetésével megtámadta és lelőtte. Másnap pedig Klein, Löwi, Schön vádbiztosok a Mauthner-gyárban ítélkeztek és három hazafias magatartású gyári munkást: Martinovics Bélát, Karó Imrét és Papp Imrét kivégeztették.
Közvetlenül a budapesti ellenforradalom kitörése előtt besúgták Kun Bélának, hogy az ukrán-orosz hadifoglyok végett Budapesten tartózkodó ukrán katonatisztek az ellenforradalmárokkal érintkeznek. Kun Béla és Szamuelli Tibor június 19-én elfogatták Effimow Grigory és Juckelsohn Isay ukrán főhadnagyokat. A Dögei-őrség a következő parancsot kapta: „Dobjátok a Dunába, nehogy lőjetek.” Az áldozatokat puskatussal leütötték és a vonagló tetemeket a Dunába vetették.
Június 24-én az ágyúdörgésre dr. Berend Miklós orvostanár a budapesti Mária Valéria utcából a Duna-part felé futott és zsebkendőjét lobogtatva, lelkesülten kiáltotta: „Feltámadt Magyarország: éljen a haza!”
A terroristák felugrálnak, Dögei, Steiger, Rosen, Löbl, Alexandrovszky, Weisz, Schönék rálőnek, Berendet három golyó éri. – Kirántja browningját, de lövéshez már nincs ereje. A hiénák odarohannak, kifosztják, a cipőjét is lehúzzák, óráját, pénzét elrabolják, holttestét otthagyják az utcán. Este a Dunába lökik. Löbl később azt vallotta, azért lőttem rá, mert Magyarországot éltette! Este Dögeivel és Steigerrel összevesztek azon, hogy ki adta le a „treffert”? (Cserny bűnper. Bp. törvényszék 8931/80-1919. sz. ítélet.)
Madarász Béla szigorlatra készült éjjel. Azzal rohantak fel hozzá, hogy fényjeleket ad ő, aki lámpafénynél tanult és elfelejtette lehúzni a redőnyt.
Önérzetes magatartása, jegyzeteinek felmutatása mit sem használt. Lehurcolták, a kapu alatt váró terroristák leszúrják, szemetes kocsin az Erzsébet-hídra viszik, és a Dunába dobják.
Ugyanezen a napon Szőts András tartalékos főhadnagyot, a Nemzeti Színház tagját, Lemberkovits százados barátját levetették a IV. emeletről! Holtteste napokig az udvaron hevert!
Trattner, Rosenfeld és Schreier vádbiztosok Herczeg Géza banktisztviselőt is halálra ítélték és kivégeztették. Herczegnek az volt a bűne, hogy a Bazilikában röpiratot osztogatott a hívők között, mely az alkotmányos királyság visszaállítását sürgette. Féder Márkus vörös nyomozó ott térdelt ájtatoskodást színlelve és a vértanút letartóztatta. Harmadnapra agyonlőtték. (Bp. törvényszék 11315/7-1919.)
A gyanútlanul sétáló Taubinger Géza ny. pénzügyigazgató azért halt meg, mert Balog Miksa vöröskatona odakiáltott Kovács Pista vöröskatonának, hogy – lődd agyon, mert olyan büdös burzsuj pofája van! (Bp. törvényszék 1919/kgy. 9437-7. szám)
Esztergomban az ellenforradalmár földműveseket a következő indokolással ítélték halálra: Szemet szemért, fogat fogért!«
Sorozatunk első részében Szászhalmi József visszaemlékezéséből kaphattunk pillanatképeket az 1919. június 24-i ellenforradalmi kísérletről és továbbgyűrűzéséről, ezúttal pedig egy részletesebb ismertetést közlünk a Duna-parti lázadásról. Szászhalmi József és Gratz Gusztáv munkája, szemben az elmúlt 60 év történelemhamisításaival, pontos képet adnak a történtekről, mégis, a terroristák etnikai hovatartozását csak érintőlegesen említik. Vitéz Kolosváry-Borcsa Mihály ezért mindkettőt a „zsidó vagy zsidóbarát” szerzőknek könyvében kijáró dőlt betűkkel szedette. Gratz ismertetéséből ugyanakkor kiviláglik a bolsevizmus katonapolitikai-hadvezetési stratégiája ismeretének hiánya 1919-ben a magyar hadvezetés körében, kémelhárításunk elégtelensége, amely tágabb értelemben a kiegyezés utáni évtizedek államvédelmének hiányára vezethető vissza, amelyről Szekfű Gyula elemzésénél jobbat ma sem adhatunk.
Gratz Gusztáv (1875-1946) történész – a közismerten liberális Huszadik Század” folyóirat és a Társadalomtudományi Társaság egyik alapítója, aki ugyanakkor 1918–19-ben a bécsi ellenforradalmi komité vezetői közé került, majd bécsi követ, 1921. január 17-től Károly király első visszatérési kísérletéig (1921. április 12-ig) a Teleki-kormány külügyminisztere lett – történelmi monográfiája harmadik kötetének (1-2. köt. A dualizmus kora 1867-1918 (Bp. 1934. Magyar Szemle Társaság), 3. köt. A forradalmak kora) az ellenforradalmi kísérleteket tárgyaló fejezetéből idézünk (ezekről még bővebben a gróf Andrássy Gyula, Matlekovics Sándor, Berzeviczy Albert és báró Wlassich Gyula közreműködésével szerkesztett tanulmánykötete (A bolsevizmus Magyarországon. Bp. 1920. Franklin Társulat) tájékoztat).

2. Gratz Gusztáv
(A forradalmak kora 1918-1920. Bp. 1935. Magyar Szemle Társaság. 145-151. old.)
»A legkomolyabb ellenforradalmi kísérlet június 24-én robbant ki Budapesten. Szervezője […] Lemberkovics Jenő százados volt, a hadügyi népbiztosság egyik osztályának vezetője, aki különösen az Engels-kaszárnya (azelőtt Vilmos főherceg kaszárnya) tüzértiszteire, a Bartha őrnagy parancsnoksága alatt álló Ludovika Akadémia növendékeire és néhány dunai monitor tisztjeire támaszkodott. A mozgalom vezetői és résztvevői sok személyes bátorság tanújelét adták, és különösen a Ludovika Akadémia 254 fiatal növendéke, akik megható áldozatkészséget és halálmegvetést tanúsítottak, dicsőséget szereztek ez alkalommal maguknak és intézetüknek. De sajnos, a kísérlet nem volt jól előkészítve. Vezetői, úgy látszik, arra számítottak, hogy ha Budapesten valamiféle lázadást tudnak rendezni, a munkásságnak az a része, mely a zsidó népbiztosokat nagy részben szintén utálta, csatlakozni fog hozzájuk és eldönti a felkelés sorsát. Különösen Haubrich József, a vasmunkások vezetője látszott annak, akiben van hajlandóság Kun Béla megbuktatására. Az ellenforradalom szervezői bizonyos érintkezésben álltak Haubrich-al és ebből azt a benyomást merítették, hogy adott esetben melléjük fog állni. Haubrich szerepe nincs kellően tisztázva. Meglehet, hogy kelepcébe csalta az ellenforradalmi mozgalom vezetőit, amikor bizonyos biztatásban részesítette őket. Meglehet, hogy lehetségesnek tartván Kun Béla bukását, előre biztosítani akart magának szerepet az új kormány alatt is és ezért elejétől el volt szánva arra, hogy az óvatos megfigyelés álláspontjára helyezkedik, amíg el nem dől, hogy a népbiztosok vagy az ellenforradalmárok javára dől-e el a kocka. Kétségtelennek látszik, hogy a kormányzótanács már előzően tudta, hogy valamilyen ellenforradalmi akció készül. Az akkori lapok szerint Paczor Győző csendőrezredes figyelmeztette volna erre a politikai nyomozóosztályt. Az sem lehetetlen, hogy Haubrich volt az áruló. De konkrét esetekből is meg lehetett állapítani, hogy valami készül. Két nappal a június 24-i ellenforradalmi kísérlet kitörése előtt rajtakapták Herczeg Géza bankhivatalnokot, amikor a Bazilikában a vasárnapi istentisztelet alatt röpcédulákat osztogatott, amelyek erős antiszemita kirohanások kíséretében a kormányzótanács elleni szervezkedésre hívták fel a polgárságot. Az egyik ilyen röpcédula a templomba kirendelt, áhítatos imádkozást színlelő detektív kezébe került, aki Herczeget azonnal letartóztatta. Forradalmi törvényszék elé állították és 24-én reggel agyonlőtték. Ez az eset is rávezethetett az ellenforradalmi mozgolódás felfedezésére. Bármint legyen is, a forradalmi tanács tudta, hogy valami készül és erre vezethető vissza, hogy már június 24-ének reggelén statáriumot hirdetett Budapesten és környékén, és a statáriális intézkedési jogot Haubrich Józsefre bízta. Ugyanennek a napnak délutánján kirobbant az ellenforradalmi kísérlet, amelynek vezetői Haubrichot a maguk emberének tartották.
Az ellenforradalom az Engels-kaszárnyában (azelőtt Vilmos főherceg kaszárnya) robbant ki. A katonáknak azt mondták, hogy olyan mozgalomról van szó, amelynek élén Haubrich áll és ezért eleinte engedelmeskedtek az ellenforradalmi tiszteknek. Csakhamar azonban kiderült, hogy Haubrich a kormány embere é erre a katonák legnagyobb része megtagadta az engedelmességet. Egyidejűleg a Ludovika Akadémia növendékei is kivonultak az utcára. Megszállták az Akadémia előtti teret és Szikora főhadnagy vezetése alatt egy csapatot a Mária Terézia téren lévő telefonközpontba – az úgynevezett József-központba – küldtek, ahol ez a csapat lefegyverezte az őrséget és megszállta az épületet. Ugyanakkor néhány monitor is akcióba lépett. A „Maros” monitor és a „Csaba” és „Pozsony” őrnaszádok kitűzték a nemzetiszínű zászlót és felvonultak a Lánchíd alatt, ahol a „Szovjetháznak” elkeresztelt Hungária Szállodára, amelyben Kun Béla lakott és a Tanácsok Országos Gyűlése is ülésezett, három ágyúlövést adtak le. A zendülés ellen mozgósították a vörös őrséget és katonaságot. Ezek behatoltak az Engels-kaszárnyába és ott letartóztatták Lemberkovics századost és több tiszttársát. A vörös őrségre vitték őket, ahol az őrség Weiss Fülöp nevű tisztje Jancsik [Ferenc, a vörös őrség parancsnoka – Ifj. T. L.] előszobájában Lemberkovics századost revolverrel agyonlőtte, a vele együtt lefogott Filipecz Dénes főhadnagyot pedig súlyosan megsebesítette. Weiss külön parancsban közölte ezt az eseményt a legénységgel, kijelentvén, hogy „ha az elvről van s, száz hulla csak nulla”. A József-központot a Ludovika Akadémia növendékei hat órán át tartották. Ekkor Haubrichtól ultimátumot kaptak, mely szerint ha öt percen belül nem teszik le a fegyvert, az épületet ágyúkkal fogja összelövetni. Ebből az üzenetből a növendékek megtudhatták, hogy Haubrichra nem számíthatnak, mivel pedig az egész akció Haubrich csatlakozására volt alapítva, megadták magukat. A Ludovika Akadémia előtti téren a növendékek egész reggel fél hét óráig kitartottak. Ekkor Haubrich őket is az Akadémia épületének ágyúztatásával fenyegette meg, mire ők is kénytelenek voltak magukat megadni. Az Akadémia parancsnokát, Bartha őrnagyot letartóztatták. A monitorokra a partokról, a hidakról és a Gellérthegyről lövéseket adtak le, mire azok déli irányban elvonultak. A három hajóhoz még a „Munka” nevű aknahajó és a „Lajta” és „Komárom” monitorok is csatlakoztak. Paks mellett azonban a „Munka” aknahajó elpártolt és tüzelni kezdett a „Pozsony” és „Komárom” monitorokra. Az utóbb nevezett hajó két tisztje elesett, de a „Munka” is elsüllyedt. A hajók azután Baja felé folytatták útjukat és elhagyták az országot.
Az ellenforradalmi kísérlet hírére a kormány rövid ideig inogni érezte állását. Kun Béla – mint Böhm [Vilmos népbiztos, a Vörös Hadsereg főparancsnoka – Ifj. T. L.] írja – sietve elhagyta Budapestet. Az első lövésre elvesztette fejét, átadta minden írását Alpárinak [Alpári Gyula (Adler Mózes) népbiztosnak – Ifj. T. L. ], maga pedig halálsápadtan beállított a főhadiszállásra. Alig lehetett őt megnyugtatni. Csak este 10 órakor, amikor a városból megnyugtató hírek jöttek, tért vissza erős fedezettel a fővárosba.
A statáriális bíróság azonnal összeült és másnap reggel a lapok már közölték, hogy a felkelő tisztek közül hatot kötél általi halálra ítéltek. Elterjedt az a hír is, hogy az Oktogonon fogják őket a nagy nyilvánosság előtt felakasztani, és hogy velük együtt még a túszok egynémelyikét is ki fogják végezni, a Ludovika Akadémia hallgatóit pedig meg fogják tizedelni. Ekkor azonban az olasz misszió feje, Romanelli ezredes, közbevetette magát. Július 26-án a következő levelet intézte Kun Bélához: „Abból a beszélgetésből, amelyet kapitányom szerdán este önnel folytatott, azt a benyomást merítette, hogy ön a most összeomlott lázadó mozgalmat a legnagyobb erőszakkal szándékozik elnyomni. Mint az olasz katonai misszió feje és a szövetkezett és társult hatalmaknak egyedüli itteni képviselője tudomására hozom, hogy az ilyen erőszakos rendszabályokat nem nézhetem közömbösen. Ennélfogva az ön kormányához fordulok azzal a követeléssel, hogy az utolsó események folytán kezébe esett túszok és politikai foglyok életét minden kivétel nélkül respektálják, még azokét is, akik fegyverrel kezükben estek foglyul. Ezek az emberek oly eszmékért és elvekért harcoltak, amelyek eltérők az önök kormányának elveitől, éppen ezért teljesen igazságos, hogy ugyanolyan elbánásban részesüljenek, mint aminőket a genfi konvenció a hadifoglyok részére megállapított. Emlékeztetem önt és kormányának minden egyes tagját, hogy önöket együttesen és egyenként fogjuk felelősségre vonni, ha az említett erőszakos rendszabályokat valóban végrehajtják.” Kun Béla eléggé szemtelen hangú válaszában visszautasítja Romanelli fenyegetéseit és kétségbe vonja, hogy az olasz kormány „az ellenforradalom érdekében asszonyokat és gyermekeket legyilkolni és a zsidókat kiirtani akaró bandákat hadviselő feleknek ismerné el”, végül pedig tiltakozik mindennemű beavatkozás ellen, „amely a Magyar Tanácsköztársaság belsőéletének illetéktelenül törvényt akar szabni”. Tényleg a statáriális bíróság folytatta a tárgyalást az eléje utalt 402 vádlott ellen. Július 8-án ki is hirdette ítéletét, amely szerint 11 vádlottat golyó általi halálra, 67-et 6 hónaptól életfogytiglanig terjedő szabadságvesztésre, négyet internálásra és 254-et – a ludovikásokat – „internálásban eltöltendő nevelési munkára” ítélt. De Romanelli határozott fellépésének mégis megvolt a hatása, mert az elítéltek közül egyet sem végeztek ki.
A budapesti ellenforradalmi kísérlet az utcára szólította Cserny terrorcsapatait is. Ez közben új elnevezést kapott. Az antantmissziók ugyanis május elején felszólaltak a Lenin-fiúk által elkövetett atrocitások ellen, mire Kun Béla színleg feloszlatta a csapatokat, egyben azonban felszólította Csernyt, hogy válasszon ki magának 40 megbízható embert, és ezeket tartsa magánál mint „politikai nyomozókat”, akik arra lesznek hivatva, hogy ők intézzék el „a legbizalmasabb és legkényesebb ügyeket”. Ez a negyven ember az ugyancsak Cserny által összetoborzott „politikai fogolyőrséggel” a Mozdony utcai laktanyában kapott helyet, ahol mint „a belügyi népbiztosság nyomozóosztálya” működött. A név változott, de a terror nem. Később különben, kivált a június 24-i események után Cserny megint felvitte csapatának számát 180 főre.
Az ellenforradalmi kísérlet napján a Szovjetház az ellene leadott lövések hatása alatt kiürült. A legtöbb népbiztos és kíséretük elbújt. A Szovjetházban Lukács [Löwinger –Ifj. T. L.] György népbiztos vette át a parancsnokságot, aki meghagyta a terrorcsapatoknak, hogy ahol valakinél ellenforradalmi magatartást észlelnek vagy fegyvert találnak, azt azonnal a helyszínen szúrják le. A terrorcsapatoknak első áldozata Berend Miklós orvostanár volt, egyike Budapest legkiválóbb gyermekorvosainak. Véletlenül a Szovjetház közelében volt, amikor a monitorok nemzetiszínű zászlók alatt a Dunán felvonultak. A látvány annyira extázisba hozta, hogy zsebkendőjét lobogtatva végigrohant az utcán, hangosan kiáltván, hogy „feltámadt Magyarország”. A Szovjetház előtt őrt álló terroristák több lövést adtak le reá és megölték. A holttestet előbb kifosztották, azután otthagyták az utcán és csak késő este vonszolták a Dunáig, ahol a vízbe dobták. Este a terrorcsapatok az egyik Eskü úti ház egyik ablakából a redőnyökön keresztül világosságot láttak kiszűrődni. Madarász Béla orvosnövendék készült lámpafénynél szigorlatra. A terroristák, kik aznap mindenütt rémeket láttak, ráfogták, hogy fényjeleket ad. Behatoltak szobájába, ütötték-verték, aztán levitték az utcára, leszúrták, kirabolták, a haldoklót szemetes kocsival az Erzsébet-hídra vitték és ott még élve a Dunába dobták. Mindkét gyilkosságnál egy Löbl Mór nevű terrorista játszotta a fő szerepet.

A budapesti ellenforradalmi kísérlet átterjedt a környékre is. Újpesten a Mautner-bőrgyár munkásai lázadnak fel. Hármat közülük halálra ítéltek és agyonlőttek. Szentendrén 24-én este félreverték a harangokat arra a hírre, hogy Budapesten ellenforradalom ütött ki. Erre az ottani direktórium megszökött, másnap azonban visszatért vörös csapatokkal. Kucsera Ferenc római katolikus káplánt a Dunához cipelték és ott agyonlőtték. Veresmarthy Miklós ügyvédet pedig bevitték Budapestre, ahol Cserny nyomozói oly súlyosan bántalmazták, hogy belehalt sebeibe. Július 4-én a Komárom megyei Császár községben terjed el a hír, hogy a proletárdiktatúra megbukott, mire a régi tisztviselők veszik át a közigazgatást. Másnap Lantos (Löwy) Bertalan géplakatos forradalmi törvényszék elé állította Wolmuth Ferenc katolikus plébánost és halálra ítéltette. Az elítéltnek értésére adták, hogy kegyelmet kap, ha megbánást mutat és bocsánatot kér, de Wolmuth ezt elhárította és búcsúbeszédet intézett a néphez, amely annyira megható volt, hogy Löwy jobbnak látta félbeszakítani. A plébánost durva bántalmazások közepette azonnal felakasztották. Július 13-án Jászberényben a vörösök lövéseket adnak le a fehérekre, akik Bokányit [Bokányi Dezső népbiztost – Ifj. T. L.] nem akarják meghallgatni. Tizenegyen közülük elesnek. A hónap vége felé Mezőcsáton végeztetnek ki hat földmívest.«
Kommentár
Szászhalmi József és Gratz Gusztáv munkája, szemben az elmúlt 60 év történelemhamisításaival, pontos képet adnak a történtekről, mégis, a terroristák etnikai hovatartozását csak érintőlegesen említik. Vitéz Kolosváry-Borcsa Mihály ezért mindkettőt a „zsidó vagy zsidóbarát” szerzőknek könyvében kijáró dőlt betűkkel szedette (A zsidókérdés magyarországi irodalma. Bp. 1943. Stádium Rt.).
Gratz ismertetéséből ugyanakkor kiviláglik a bolsevizmus katonapolitikai-hadvezetési stratégiája ismeretének hiánya 1919-ben a magyar hadvezetés körében, kémelhárításunk elégtelensége, amely tágabb értelemben a kiegyezés utáni évtizedek államvédelmének hiányára vezethető vissza, amelyről Szekfű Gyula elemzésénél jobbat ma sem adhatunk (Három nemzedék és ami utána következik. Bp. 1935. Királyi Magyar Egyetemi Nyomda).
Mindkét leírás máig ható tanulsága, hogy a foga fehérét nálunk először 1919-ben kimutató, vad törzsi sovinizmusának kígyóbőrét le soha nem vető bolsevizmussal való kiegyezés értelmetlenség, sőt öngyilkosság. Joseph Goebbels nem ok nélkül mondta:
„Ha mi németek nemzeti jellemünkben egy végzetes hibát fedezünk fel, az nem más, mint túlságos nagy feledékenységünk. Ez a hiba ugyan emberi tisztességünkről és nagyvonalúságunkról tesz tanúbizonyságot, de nem vall politikai éleselméjűségre és bölcsességre. Mi minden embert olyan jóindulatúnak tartunk, amilyenek mi vagyunk. […] Mi németek már ilyenek vagyunk. Nemzeti erényünk egyben nemzeti hibánk. Ugyan egyikünk sem szeretne más lenni, mint amilyen, s ha világhírű „paliságunk” (»Michelhaftigkeit«) a nemzetnek nem okoz súlyosabb károkat, nem is szólunk ellene. De már Klopstock azt a jó tanácsot adta nekünk, hogy ne legyünk túlságosan igazságosak, mert ellenségeink nem gondolkoznak oly nemesen, hogy belássák, mily szép a mi hibánk.” (Das Reich, 1941. november 16.)
Úgy tűnik, a „paliság” nálunk sem volt teljesen ismeretlen fogalom.
ifj. Tompó László történész