A Magyar Holokauszt-2014 Emlékbizottság részére

#279: Gorcsev Iván - Re: "Helyreigazítás"

Ja, mégegy: úgy látom, az ávósokról nem mertél megszólalni. Ugyebár közünk élnek még ők is, fattyaik is. A vita zárásként megismétled, hogy az ártatlan magyar érezzen felelősséget arra az időre, amikor meg sem született és szüleire sem vonatkozik a vád, a kegyetlen, vérszomjas zsidó gyilkosokról egy szót sem ejtesz. Csak okulásként íme egy megemlékezés, az ötvenes időkből, amit a mifajtánk nem emészt meg és nem kapott semmilyen bocsánatkérést "azoktól" - a te fajtádtól (hosszú, de megéri végigolvasni!):

A teljes igazság ötvenhatról...

Fecseg a felszín és hallgat a mély. Korunk ötvenhatról szóló szó- és betűáradatáról óhatatlanul e költői sor jut eszünkbe. Hiába ismeri el ugyanis ma már minden történész, hogy 1956-ban forradalom és szabadságharc volt, ha valódi előzményeit, lefolyását, és főként a forradalmat megtorlók jellemrajzát, hovatartozását továbbra is tabuk fedik. Ezért az alábbi írás célja, hogy a teljes igazságot feltárja róla.

Előzmények: hazánk szovjet megszállása, a vezetés zsidó arculata

Ahhoz, hogy 1956 miértjeire kielégítő válaszokat kapjunk, részletesebben kell megismerkednünk előzményeivel. David Irving brit történész, a kommunisták és a liberálisok meghamisította történelem egyik legjelentősebb újraértékelője, 1981-ben megjelent, '56-os forradalmunk és szabadságharcunk igaz történetét egyedülálló alapossággal ismertető, magyarul is hozzáférhető könyvében ("Felkelés") leszögezi, hogy 1956 előzménye nem az SzKP Huszadik Kongresszusa, még csak nem is az 1953-as berlini felkelés volt, hanem a Vörös Hadsereg hazánk földjére lépése a második világháború során. De persze régebbre is visszanyúlhatunk, 1919-re, a 133 napos zsidó csőcselékuralomra. Addig a magyar nemzet nem ismerte a zsidó Marx és Lenin tanításait, miként a kiegyezés utáni korszak társadalmi elégedetlenségeit meglovagoló szociáldemokraták áligazságait sem. Nálunk nem volt kommün, mint Párizsban, 1871-ben. Ami ellenben 1919-ben történt hazánkban, megmutatta, mennyire nem legenda, amit a Zsidó Világszövetség 1910-ben meghirdetett: Ausztria-Magyarországot fel kell darabolni, és Magyarország földjén zsidó államot kell létrehozni. A magyar nemzet természetes ellenállása miatt ez megbukott '19-ben, miként '56-ban is. Utóbb nemcsak azért, mert még emlékeztek a Lenin-fiúk és a Szamuely-Samuel Tibor és terroristái, a Cserny-különítmény soha nem feledhető gaztetteire, hanem azért is, mert a két világháború közötti negyedszázadban még volt magyar nemzet, amelyet nemzeti öntudat és keresztény szellem jellemzett, és arculatát olyanok határozták meg, mint vitéz nagybányai Horthy Miklós, Gömbös Gyula, Imrédy Béla, Teleki Pál, Klebelsberg Kunó, Hóman Bálint. Védték 1944-1945-ben, ha kellett, gyermekfejjel fővárosunkat, és logikus, hogy 1956-ban sem tettek mást, hiszen az ellenség mindkét esetben ugyanaz volt, a zsidó bolsevizmus, amelyről a két világháború között tucatnyi leleplező könyv jelent meg: róluk a Mindszentyhez mindhalálig hű Nyisztor Zoltán pápai prelátus úgy nyilatkozott, hogy amíg jómaga nem ismerkedett meg személyesen kommunistaellenes sajtótevékenysége miatt az Andrássy út 60 1945 utáni állapotaival, voltak némi kétségei hitelességüket illetően. Ugyanis alig tudta elgondolni is, hogy azokról a kínzásokról és kivégzésekről szóló tudósítások, amelyek bennük szerepeltek, mind szóról szóra igazak. Sok százezer nemzettestvérével együtt hamarosan megtapasztalhatta, hogy igazak bizony.

Nézzük az oktatásban, a tömegtájékoztatásban ma is tudatosan elhallgatott tényeket, amelyek nélkül nem érthetjük meg, mi vezetett 1956-hoz! A Vörös Hadsereg parancsnoksága 110 000 férfit űzött kényszermunkára Budapestről, azon kívül félmilliót az ország többi részéből. A megszálló, a népünket erkölcsétől eltántorítani akaró, vagyonából kifosztó szovjet csapatok - ahogyan Irving megjegyzi - a "sztyeppék kulturálatlan termékei" voltak. Közel egymillió magyar leányt és nőt erőszakoltak meg, akik közül sokan gyermektelenek maradtak örökre. Volt, hogy egy csinos titkárnőt és leányát tizenkét orosz katona erőszakolta meg. Ahová betörtek, kő kövön nem maradt. Körmenden például a Batthyány-kastélyban a bútorokat összetörték, a puskák csövét a falhoz vágták, majd az udvarra dobták. Az Árpád-kori függőpecsétes oklevelek fa pecséttokjával "tisztították" csizmájukat, az okleveleken pedig krumplit hámoztak, vagy a város környéki vizes árkokba hajították, illetve WC-papírnak használták őket, vagy egyszerűen elégették. A kölnit garatra öntötték, mert azt hitték, hogy vodka. A halat, hogy megmossák, leöblítették a WC-kagylóban, és ha a hal eltűnt, bosszúból agyonverték a háziakat.

Az 1948-ban teljhatalomra jutott, zsidók vezette Kommunista Párt kétfrontos harcot vívott. Először is mindenkit, aki bármennyire szembeszállt a bolsevizmussal, fasisztának, "burzsuj"-nak, osztályidegennek, a "népi demokrácia" ellenségének tekintett, akiket be kell börtönözni, sőt ki kell végezni, másodszor a kereszténységet és az annak elkötelezett nemzeti sajtót teljesen fel akarta számolni.

Ismeretes, hogy Mindszentyt halálos ellenségének tekintette Rákosi (Rosenfeld) Mátyás. Legszívesebben kivégeztette volna, figyelmeztetve, hogy követőikre is ez vár.
Az azonban már kevésbé ismeretes, hogy azért kerülte el a kivégzést, mert miután Rákosi szándékáról értesült Franco tábornok, tudatta Sztálinnal: ha Mindszentyt elteszik láb alól, kivégezteti az összes spanyolországi kommunistát. Ha a kivégzést igen, a fizikai megleckéztetést mégsem kerülhette el. Mindennél többet elárul a bolsevizmus természetéről, hogy amikor az Andrássy út 60-ba került, egy partizán belerúgott, és azt mondta neki: "Életem legboldogabb pillanata volt ez."

Rákosi fő támasza, az Andrássy út 60 új ura, Péter (Auspitz) Gábor korántsem csak a nyilasokat kínoztatta, hanem mindenkit, akinek elege lett a zsidó bolsevizmusból. Élet-halál ura volt. Vitéz Málnási Ödön, a kiváló történész így foglalta össze "Magyar Mártyrok" című könyvében, mi zajlott az Andrássy út 60 pincéiben:

"A tízezrével elfogott hazafiak 20 körme alá 10-10 gombostűt vertek, s azután gumibottal összes körmeiket leverték, lemanikűrözték. Vagy az áldozatot seprűnyélre kötve, talpával lefelé fordítva, talpait órákon át gumibottal addig csépelték, míg kétszeresére dagadt, aztán arra kényszerítették, hogy vödör hideg vízben áztassa lábait. Vagy az áldozatról lehúzták harisnyáit, szájába nyomták, hogy ne tudjon ordítani, még egy gázálarcot is kötöttek rá hangfogónak, azután hozzáfogtak a legkülönfélébb "munkához": nemi szervét gumibottal cafatokra verték, vagy vékony üvegcsövet nyomtak bele, és vaskalapáccsal addig verték, míg az üvegcső apró szilánkonként belepréselődött. Az ilyen áldozat két év múlva is sírt, ahányszor örökké gennyező nemi szervén vizelnie kellett. (Rosenberg Ibolya vezette be ezt a kínzási módszert.) Vagy az áldozat nemi szervét íróasztal fióknyílásba tördelték. Vagy az áldozat nemi szervére 2-3 gumiforrasztó sallert kötöttek, meggyújtották és így a nemi szervet teljesen leégették. (Dr. Farkas Ferenc ügyvéden kipróbált módszer, azután általános.) Ha nő volt az áldozat, akkor nemi szervét addig döfködték gumibotokkal, míg véresen kifordult, és az áldozat hónapokon belül szörnyű kínok között meghalt.
Vagy az áldozatot hátrafektetve lekötötték, hasára vaslábos alá patkányt kötöttek, a másik vaslábosba föléje égő parazsat tettek, és így a patkányt arra késztették, hogy az áldozat hasán keresztülfúrja magát és elmeneküljön a megsüléstől. (Dr. Böhm Ferencen kipróbált módszer.) De a leggyakoribb az volt, hogy az áldozatot nagyon sokan megrohanták, földre gyömöszölték és végtagjaira állva, gumibotokkal csoportokban váltva egymást, órákon keresztül addig csépelték, míg egész teste, feje csupa seb és vér volt. Ilyen kínzások közben egyedül a budapesti központjukban, az Andrássy út 60-ban naponként legalább 30-40 halt borzalmas mártírhalált. Aki életben maradt, gondolkodás nélkül aláírta az általuk előre megfogalmazott jegyzőkönyvet, mert számára a mielőbbi felakasztás megváltást jelentett a borzalmas kínzásoktól. Ha a "népügyészségen" eszébe jutott a kínzásokra hivatkozva vallomását visszavonni, vagy ezt a csőcseléknek is legaljából összeszedett népbíróság előtt merészelte megtenni, akkor nyomban visszaadták "pótnyomozás"-ra a politikai rendőrségre, ahol újabb borzalmas kínzások után vállalta önmaga ellen a hamis vallomást, hogy végre felakasszák. A legtöbb áldozatnak legalább 50-100 zsidó meggyilkolását kellett elismernie. Ha össze lehetett volna szedni ezen jegyzőkönyveket, akkor kiderült volna, hogy Ábrahám óta egész földünkön együttvéve sem élt annyi zsidó, mint amennyinek meggyilkolását az ilyen tortúrákkal készült jegyzőkönyvek számadatainak összegezéséből ki lehetett volna mutatni."

A magyarság tömegeinek fizikai megnyomorításával párhuzamosan mindent megtett a bolsevizmus, hogy a Lenin által a "nép ópiumá"-nak nevezett vallást kiirtsa. A nőket a megerőszakolásuktól testével védő báró Apor Vilmos győri püspök meggyilkolását követően főleg az ifjúsággal foglalkozó világi- és szerzetespapokat üldözték (néhányukat, mint Kun András minoritát és Kiss Szaléz hitoktatót elsők között végezték ki). A kötelező hitoktatást eltörölték és megfenyegették a gyermeküket hittanra járató szülőket. A kipróbált, a lelkipásztorkodásban kimagasló egyéniségeket lemondatták vagy száműzték, és helyükbe az úgynevezett békepapok kerültek. Az egyházi ingóságok javát elkobozták. Ugyanígy jártak el a szellemi életben is: közel 4700 "fasisztának, szovjetellenesnek, antidemokratikusnak" bélyegzett sajtótermék tömeges megsemmisítését rendelték el.

Mindezzel szembesülve azonnal feltűnhet valami, amiről még az önmagukat nemzeti elkötelezettségűnek tekintő történészeink is hallgatnak: a rendszer vezetésének zsidó arculata. Amin nincs mit csodálkozni, hiszen a bolsevizmus bizonyult a zsidó világnézet leghatásosabb kifejeződési formájának. Soha nem fogja megérteni a kommunizmus természetét az, aki nem ismeri a Talmudot. A kommunizmus gyökerei ugyanis nem Marx, Engels, Lenin vagy Trockij írásaiban keresendők, hanem a Talmudban, a Kabbalában és általában a rabbinikus irodalomban.

Így mindjárt megérthetjük, miért a kor legmeghatározóbb alakja Rákosi. Eredeti vezetékneve Rosenfeld. 1892. március 9-én született. Apja zsidó fűszeres. Előbb Budapesten, majd Hamburgban és Londonban banki tanulmányokat folytat. Az első világháború után az oroszok elfogják, Szibériába száműzik, ahol kommunista lesz. Leninnel 1918-ban találkozik először Szentpétervárott, aki megismerteti a földalatti szervezkedés mesterségével.

Leninre - akinek tanítómestere a szintén zsidó forradalmár Dzserzsinszkij volt, aki szerint "a legfőbb feladat megölni minden burzsujt!" - úgy néz fel, mint egy Istenre. 1919-ben visszajön Budapestre. A Kommün bukása után Moszkvába, onnan Ausztriába megy. Miután főnökével, Zinovjevvel összevesz, a Komintern 1924-ben visszaküldi Magyarországra, hogy szervezze újjá a Kommunista Pártot, de egyelőre titokban. Kilenc hónap múlva szervezkedéséért letartóztatják, halálra ítélik, de a halálos ítéletet végül nyolc és fél év börtönre változtatják. 1935-ben újra bíróság elé kerül, ezúttal 40 kommunistaellenes magyar 1919-es kivégzése miatt, majd 1940. október 30-án Horthy véglegesen kiengedi a rács mögül, cserébe az 1849-ben a cári seregek zsákmányolta magyar honvédzászlók visszaadásáért. Rákosi tehát újra Szovjet-Oroszországban szervezkedik, ahonnan 1944 végén ismét Budapestre jön. Vezető emberei is mind zsidók, mint Gerő Ernő. Eredeti vezetékneve Singer. Mindenki iránt bizalmatlan, ravasz pártszervező. Szintén zsidó Farkas Mihály (Wolf Izrael) honvédelmi miniszter, nem is szólva a "főideológus"-ról, Révai Józsefről (Kahána Mózes), a propagandaminiszterről.

Azonban nemcsak a felső szinteken (a politikai vezetőrétegben, a közigazgatásban vagy az egyetemi tanárokat kinevező bizottságokban), hanem alsóbb szinteken is megfigyelhetővé vált a zsidó térnyerés. Erre jó példa a már említett börtönvilág. Amíg ugyanis Szovjet-Oroszországban többnyire csak a parancskiadók voltak zsidók, szemben a parancsvégrehajtókkal (akik így kijátszhatták és sokszor ki is játszották a Moszkvából érkező parancsokat elítélt orosz nemzettestvéreik javára), addig nálunk - legalábbis 1945 és 1956 között - mindkettő. Hazánkban tehát még a verőlegények és az őrök között is feltűnően sok volt a nemileg eltévelyedett, szadista hajlamú zsidó. Gulágot megjárt honfitársaink a megmondhatói: ha választaniuk kellett volna Szibéria vagy az Andrássy út 60. között, akkor valószínűleg inkább Szibériát választották volna.

1956 perdöntő előzménye tehát a felsoroltakon kívül a nagypolgárok Hortobágyra való kitelepítéséért, a padláslesöprésekért, a kulákok kifosztásáért, a kolhoz- és szovhozrendszer erőltetéséért, a magyar mezőgazdaság és ipar szovjet mintára való tönkretételéért egyaránt felelős zsidó bolsevizmus volt, így a teljes igazság az, hogy népünk igenis ellene lázadt fel.

A forradalom hősei, a menetét késleltetők, tőle vonakodók és árulói

A kommunista-liberális történelemszemlélet két nagy hazugságot ver a fejekbe. Először is azt, hogy 1956 "mindenkié". Másodszor azt, hogy csak azok voltak a forradalmárok, akik a kommunista rendszer megreformálásáért küzdöttek, nem pedig eltörléséért. 

A forradalom és szabadságharc szereplői azonban nem moshatók egybe, mert messze nem volt "mindenkié", mivel nem mindegy, ki melyik barikád élén állt. A forradalom történéseivel kapcsolatba kerülő személyeknek négy csoportját különböztethetjük meg.

Az első csoportba a forradalom hősei tartoznak, mindazok, akik kezükben fegyverrel harcoltak a Rákosi-Gerô-Farkas-Révai négyesfogat, majd a benyomuló szovjet csapatok ellen. A világ akkori legnagyobb hadseregét akarták kiverni hazánkból. Ezzel kivívták a keresztény világ elismerését: nem véletlen, hogy róluk és általuk népünkről XII. Piusz pápa a legnagyobb csodálattal nyilatkozott. Többségük munkás volt. Ők fogtak fegyvert legelőször, és csak utánuk az egyetemisták.

A "reformkommunisták" szerint ötvenhat igazi hősei nem a rendszer szellemiségét, hanem gyakorlatát akarták megváltoztatni, ami persze fából vaskarika. Ha valakiket, akkor a munkásokat lehetett legkevésbé megtéveszteni. Ők nem reformokat akartak, vezetőváltásokat, hanem a rendszer teljes felszámolását. Ezt fejezték ki zászlóik felirataival is: "Ruszkik haza!", "Többpártrendszert, szabad választásokat!", "Lengyelország utat mutat, kövessük a magyar utat!", "Bem apó és Kossuth népe, fogjunk össze, kéz a kézben!". Az sem igaz, hogy a munkástanácsok az "emberarcú szocializmusért" szálltak síkra. A munkástanácsok különben is csak a szovjet csapatok november 4-i bejövetele után alakultak meg, így az október 23-án kirobbant harcokban nem vehettek részt, arról nem is beszélve, hogy a "tanács" kifejezés érthetően igen rossz szájízt keltett a felkelőkben, hiszen elegük volt az ígéretekből, a tanácsokból. Tudták, hogy kommunistákkal értelmetlen tanácskozni.

A forradalmi hősök között elsők között említendő továbbá a szellem erejével harcoló Mindszenty bíboros. Leírhatatlan hatással volt a tömegekre, katolikusokra és protestánsokra egyaránt, de gyakran még a hit iránt közönyös emberekre is. Azok, akik 1946-ban még Budapest egyik legszebb temploma, a Regnum Marianum lebontásában vettek részt, hogy helyébe Sztálin óriásszobra kerüljön, 1956-ban már hatására darabjaira zúzták a "kőgeneralisszimus"-t, azt kiáltva: "A templomot akarjuk! A Regnum Marianum-ot akarjuk!" Ötvenhatos forradalmi rádióbeszéde felrázta népünket. Kijelentette: "Mi semlegesek vagyunk, mi az orosz birodalomnak nem adunk okot a vérontásra. De nem merült-e fel az orosz birodalom vezetőiben a gondolat, hogy sokkal jobban fogjuk becsülni az orosz népet, ha nem igáz le bennünket? Csak ellenséges népre szokott rátörni a megtámadott másik ország. Mi most nem támadtuk meg Oroszországot."

A második csoportba a forradalom menetét késleltetők, mindenekelőtt a "Petőfi Kör" irodalmárai tartoznak, élükön Déry Tiborral és Háy Gyulával. Felfogásuk az volt, hogy "ha valamit nem tudsz megakadályozni, akkor állj az élére". A forradalom élére kívántak állni, de csak azért, hogy kifogják a szelet a vitorlából. A felkelők határozott követeléseit mérsékelni akarták. Követeléseik túlságosan általánosak, így hatástalanok voltak. A forradalom leverése után ugyan számosan börtönbe kerültek (Déry Tibor, Háy Gyula), de jóval a kiszabott büntetési idő lejárta előtt kiszabadultak, hiszen Kádár János tudta, hogy kuruckodásuk csak a valódi forradalmárok megfékezését szolgálta. Történelmi szerepük felnagyításáért a felelősség elsősorban a liberális médiumokat terheli.

A harmadik csoportba a forradalmi eseményekkel szemben vonakodók tartoznak, elsősorban Nagy Imre és hívei. A nyugati történészek és újságírók többségének állításaival szemben tény, hogy a több mint másfél évtizede szinte kizárólag dicsőített Nagy Imre ifjúságától fogva szilárdan hitt a kommunizmusban. Még a pártfegyelemben sem ismert pardont. Két évtizeden át élt Szovjet-Oroszországban. Csupán annyiban különbözött Rákosi-Rosenfeldtől, hogy nem moszkvai, hanem jugoszláv - Titó-i - típusú kommunizmust akart. Vonakodva, bizonytalankodva tett csak apró engedményeket a forradalmároknak. Ezért nem véletlen például, hogy a győri felkelők vezére, Szigethy Attila azzal fenyegetőzött, hogy ha nem ad engedményeket a forradalmároknak, Budapestre jön és megdönti kormányát. Az engedmények javáról. Ráadásul az engedményekről nem egyedül döntött, hanem Mikojánnal vagy Szuszlovval egyeztetve, kivéve legutolsó lépését, hazánknak a Varsói Szerződésből való kilépését és az ENSz-hez való fordulás át. Élete utolsó pillanatában valóban végleg szakított Moszkvával, mert csalódott Andropovnak a szovjet csapatok kivonulására tett ígéretében, így nem ismerte el Kádárt miniszterelnöknek és nem mondott le, mindez azonban nem változtat a a tényen: élete javát a kommunizmusnak áldozta, ezért nem lehetett a forradalom vezéregyénisége.

Végül a negyedik csoportba a forradalom árulói tartoznak. A sor élén Kádár (Csermanek) János áll, aki még a saját maga által átélt történelemből sem tanult, például abból, hogy Rákosi-Rosenfeld utasítására egyik elvtársuk, Farkas Vlagyimir valaha az ő körmét is letépte és a szájába vizelt. Közéjük tartozott ugyanakkor a korábban népkutatásairól ismert Erdei Ferenc is, és mindazok, akik október 23-a és november 4-e között ugyan a forradalom támogatóinak tetették magukat, ám a szovjet csapatok bevonulása után maguk is részt vettek a tömeges megtorlásban.

 

Hogy górcső-patkány hozzászólásait értékelhessétek, az általa bizonyára ismert (hisz megnyilatkozásai alapján akár egy '56-os ávos ivadéka vagy hitgyü(lö)li, mazsihisz, mazsök és hasonló magyargyűlölő, kifosztó csürhe tagja is lehet), de szándékosan elhallgatott igazságokat megismerjétek, íme még egy kis ismeretanyag. Hogy a zsidókat a magyarok miért nem kedvelték, az alábbiakból kiderül, mi is lehetett az alapja. A '19-es majd az '50-es évek eseményei alapján a megszenvedetteknek nehéz hideg fejjel szelektálni, ki a jó és ki a rossz zsidó. Ki tud zsidó bocsánatkérésről?
No, lássuk:

1./ "Egy egyszerű napi hír": Kardos Péter zuglói főrabbi áldást kért a magyar népet leigázó szovjet megszállókra
A Magyarországot uralma alatt tartó cionista zsidóság pénteken emlékezett meg a budapesti gettó felszabadításának 68. évfordulójáról. Az eseményen ott díszelgett a hazánkat a cionista bankároligarchia kezére játszó kollaboráns politikai elit számos figurája: az identitászavaros Gyurcsány, Semjén Zsolt miniszterelnök- helyettes, a holokausztos rendezvényekről elmaradhatatlan Rogán Tóni, az LMP-s Schiffer András, az izraeli kitűzővel járkáló MSZP-s Horváth Csaba, valamint Pálffy István KDNP-s országgyűlési képviselő. További részletek: http://kuruc.info/r/39/106896/#ixzz2L4Saenom
Nos, kedves magyarok! Akinek a szovjet felszabadító volt, az a horda, amely magyar asszonyok ezreit becstelenítette meg, rabolta ki országunkat, ölte a honvédjeinket, nos, akinek ezek felszabadítók és megáldandók, az bizony nem magyar! Az nemzetáruló.
Érdekes, górcső és rajongói bőszen hangoztatják, hogy az itt élő zsidók magyarok. Nos, van, aki valóban annak számít, de a vallásvezetőik, befolyásos közéleti személyeik olyannyira magyargyűlölők, hogy ők gyilkosaink megáldói! El lehet ezen gondolkodni és a jó érzésű zsidóknak lehet tiltakozni, hogy semmi közük ezekhez. De én eddig még nem hallottam a hangjukat!

2./ Aztán itt van Trianon tragédiája. Minden magyarnak tudnia illik az igazságot: Magyarország miniszterelnöke, gróf Tisza István volt a Habsburg birodalom államvezetői közül az egyetlen, aki ellenezte hazánk háborúba lépését. (Azt csak zárójelben jegyzem meg, hogy a szerbek - orosz felbujtásra- megölték a trónörököst /aki egyébként hírhedten magyargyűlölő volt/ és a szerb hatóság nem engedte meg a gyilkosságot támogató szerb nacionalizmus felszámolását.) Ismeretek bővítésére ajánlom dr. Vecseklőy József: "Nemzetgyilkossági kísérlet" c. könyvét. Ennyit arról, hogy mi nem akartunk háborúzni.
E kor további "érdekessége", hogy 1919-ből fennmaradt egy nyomtatvány, ami a zsidóknak hazánkkal való célját felfedő dokumentumok egyike. Eszerint 60.000 zsidó kérte hazánk megszállását!
A rajta szereplő Sir Edward George Clark (1841-1931) brit diplomata, történész a Szövetséges Hatalmak Legfelsőbb Tanácsa Budapestre kiküldött megbízottjaként 1919 őszén rendszeresen tárgyalt Horthyval céljairól, tájékozódott hazánk belső helyzetéről, így nem kerülte el figyelmét az országot kivéreztető kisebbség sem.

3./ És ezután ne feledjük és ismerjük meg kohnbéla és bandája vérengzését, a "dicsőséges 133 napot", akiket górcső-patkány egy szelíd mondattal elintézett.
Ellenforradalmi kísérletek 1919-ben a patkánylázadás leverésére
1919. június 24-én tört ki Budapesten Zemplén Szilárd korvettkapitány vezetésével a dunai monitorlázadás, a „tengerészeti ellenforradalom”, amely leveretése ellenére is honvisszafoglaló eleink hősiességének állított emléket, akárcsak a hatására országszerte kitört ellenforradalmi kísérletek.
Nincs jelenleg egyetlen történelmi tankönyv sem, amelyik minderről érdemben valamit is bemutatna. Ezen az áldatlan állapoton kívánunk segíteni azzal, hogy új sorozatunkban mind a június 24-i, mind a többi ellenforradalmi kísérletről is igyekszünk pontos képet adni kizárólag korabeli, 1945-ben indexre tett visszaemlékezésekből.
Nincs jelenleg egyetlen történelmi tankönyv sem, amelyik minderről érdemben valamit is bemutatna. Ezen az áldatlan állapoton kívánunk segíteni azzal, hogy új sorozatunkban mind a június 24-i, mind a többi ellenforradalmi kísérletről is igyekszünk pontos képet adni kizárólag korabeli, 1945-ben indexre tett visszaemlékezésekből.
1. Szászhalmi József
(Kommunista téboly. Vér és terror. Bp. 1928. Szerző kiadása-Helios Nyomda. 44-47. old.)

»Június 24-én kitört a budapesti ellenforradalom. A kalocsai mozgalom leverésére a Fehér-féle vörös gyalogezred, a Peckai terrorzászlóalj és Szamuelli terroristái kaptak parancsot. Ezek a vörös csapatok Solt, Tass, Harta, Kecel határában rendes csatákat vívtak a felkelő nemzeti gárdákkal, kiknek hősies vállalkozása a katonai vezetés és a lőszerhiány miatt nem sikerült. Dunapatajon Szamuelli 15 földművest végeztetett ki. 48 gazda és iparos pedig harc közben esett el. A sebesülteket is kivégezték, aztán kék pénzben milliós sarcot vetettek ki a nyomorgó lakosságra. Horváth Lajos kalocsai ellenforradalmi parancsnoknak békés elvonulást biztosítottak, mire ő a kommunistáknak átadta a várost. Erre megkezdődött a hóhérmunka: az áldozatok között volt persze Horváth Lajos is. Szamuelli Tibor 19 földművest akasztatott fel. Kohn-Kerekes, Pervanger, Kovács, Sturcz terroristák Csiszér szolgabírót, Mészáros tanárt, Kálmán József kereskedőt és Galina Zoltán tiszttartót végezték ki kötél általi halállal, miután előbb aljas módon pofozták és kínozták őket. Braun Mór vádbiztos a rémtett után még meg is sarcolta a szerencsétlen várost.
Sajnos, a budapesti ellenforradalom nem sikerült. Újpesten Dezső Elemért, Hajdu Lászlót, Rojtsik Lászlót, Szücs István sofőrt egy kommunista csoport Szép János vörös politikai megbízott vezetésével megtámadta és lelőtte. Másnap pedig Klein, Löwi, Schön vádbiztosok a Mauthner-gyárban ítélkeztek és három hazafias magatartású gyári munkást: Martinovics Bélát, Karó Imrét és Papp Imrét kivégeztették.
Közvetlenül a budapesti ellenforradalom kitörése előtt besúgták Kun Bélának, hogy az ukrán-orosz hadifoglyok végett Budapesten tartózkodó ukrán katonatisztek az ellenforradalmárokkal érintkeznek. Kun Béla és Szamuelli Tibor június 19-én elfogatták Effimow Grigory és Juckelsohn Isay ukrán főhadnagyokat. A Dögei-őrség a következő parancsot kapta: „Dobjátok a Dunába, nehogy lőjetek.” Az áldozatokat puskatussal leütötték és a vonagló tetemeket a Dunába vetették.
Június 24-én az ágyúdörgésre dr. Berend Miklós orvostanár a budapesti Mária Valéria utcából a Duna-part felé futott és zsebkendőjét lobogtatva, lelkesülten kiáltotta: „Feltámadt Magyarország: éljen a haza!”
A terroristák felugrálnak, Dögei, Steiger, Rosen, Löbl, Alexandrovszky, Weisz, Schönék rálőnek, Berendet három golyó éri. – Kirántja browningját, de lövéshez már nincs ereje. A hiénák odarohannak, kifosztják, a cipőjét is lehúzzák, óráját, pénzét elrabolják, holttestét otthagyják az utcán. Este a Dunába lökik. Löbl később azt vallotta, azért lőttem rá, mert Magyarországot éltette! Este Dögeivel és Steigerrel összevesztek azon, hogy ki adta le a „treffert”? (Cserny bűnper. Bp. törvényszék 8931/80-1919. sz. ítélet.)
Madarász Béla szigorlatra készült éjjel. Azzal rohantak fel hozzá, hogy fényjeleket ad ő, aki lámpafénynél tanult és elfelejtette lehúzni a redőnyt.
Önérzetes magatartása, jegyzeteinek felmutatása mit sem használt. Lehurcolták, a kapu alatt váró terroristák leszúrják, szemetes kocsin az Erzsébet-hídra viszik, és a Dunába dobják.
Ugyanezen a napon Szőts András tartalékos főhadnagyot, a Nemzeti Színház tagját, Lemberkovits százados barátját levetették a IV. emeletről! Holtteste napokig az udvaron hevert!
Trattner, Rosenfeld és Schreier vádbiztosok Herczeg Géza banktisztviselőt is halálra ítélték és kivégeztették. Herczegnek az volt a bűne, hogy a Bazilikában röpiratot osztogatott a hívők között, mely az alkotmányos királyság visszaállítását sürgette. Féder Márkus vörös nyomozó ott térdelt ájtatoskodást színlelve és a vértanút letartóztatta. Harmadnapra agyonlőtték. (Bp. törvényszék 11315/7-1919.)
A gyanútlanul sétáló Taubinger Géza ny. pénzügyigazgató azért halt meg, mert Balog Miksa vöröskatona odakiáltott Kovács Pista vöröskatonának, hogy – lődd agyon, mert olyan büdös burzsuj pofája van! (Bp. törvényszék 1919/kgy. 9437-7. szám)
Esztergomban az ellenforradalmár földműveseket a következő indokolással ítélték halálra: Szemet szemért, fogat fogért!«
Sorozatunk első részében Szászhalmi József visszaemlékezéséből kaphattunk pillanatképeket az 1919. június 24-i ellenforradalmi kísérletről és továbbgyűrűzéséről, ezúttal pedig egy részletesebb ismertetést közlünk a Duna-parti lázadásról. Szászhalmi József és Gratz Gusztáv munkája, szemben az elmúlt 60 év történelemhamisításaival, pontos képet adnak a történtekről, mégis, a terroristák etnikai hovatartozását csak érintőlegesen említik. Vitéz Kolosváry-Borcsa Mihály ezért mindkettőt a „zsidó vagy zsidóbarát” szerzőknek könyvében kijáró dőlt betűkkel szedette. Gratz ismertetéséből ugyanakkor kiviláglik a bolsevizmus katonapolitikai-hadvezetési stratégiája ismeretének hiánya 1919-ben a magyar hadvezetés körében, kémelhárításunk elégtelensége, amely tágabb értelemben a kiegyezés utáni évtizedek államvédelmének hiányára vezethető vissza, amelyről Szekfű Gyula elemzésénél jobbat ma sem adhatunk.
Gratz Gusztáv (1875-1946) történész – a közismerten liberális Huszadik Század” folyóirat és a Társadalomtudományi Társaság egyik alapítója, aki ugyanakkor 1918–19-ben a bécsi ellenforradalmi komité vezetői közé került, majd bécsi követ, 1921. január 17-től Károly király első visszatérési kísérletéig (1921. április 12-ig) a Teleki-kormány külügyminisztere lett – történelmi monográfiája harmadik kötetének (1-2. köt. A dualizmus kora 1867-1918 (Bp. 1934. Magyar Szemle Társaság), 3. köt. A forradalmak kora) az ellenforradalmi kísérleteket tárgyaló fejezetéből idézünk (ezekről még bővebben a gróf Andrássy Gyula, Matlekovics Sándor, Berzeviczy Albert és báró Wlassich Gyula közreműködésével szerkesztett tanulmánykötete (A bolsevizmus Magyarországon. Bp. 1920. Franklin Társulat) tájékoztat).

2. Gratz Gusztáv
(A forradalmak kora 1918-1920. Bp. 1935. Magyar Szemle Társaság. 145-151. old.)
»A legkomolyabb ellenforradalmi kísérlet június 24-én robbant ki Budapesten. Szervezője […] Lemberkovics Jenő százados volt, a hadügyi népbiztosság egyik osztályának vezetője, aki különösen az Engels-kaszárnya (azelőtt Vilmos főherceg kaszárnya) tüzértiszteire, a Bartha őrnagy parancsnoksága alatt álló Ludovika Akadémia növendékeire és néhány dunai monitor tisztjeire támaszkodott. A mozgalom vezetői és résztvevői sok személyes bátorság tanújelét adták, és különösen a Ludovika Akadémia 254 fiatal növendéke, akik megható áldozatkészséget és halálmegvetést tanúsítottak, dicsőséget szereztek ez alkalommal maguknak és intézetüknek. De sajnos, a kísérlet nem volt jól előkészítve. Vezetői, úgy látszik, arra számítottak, hogy ha Budapesten valamiféle lázadást tudnak rendezni, a munkásságnak az a része, mely a zsidó népbiztosokat nagy részben szintén utálta, csatlakozni fog hozzájuk és eldönti a felkelés sorsát. Különösen Haubrich József, a vasmunkások vezetője látszott annak, akiben van hajlandóság Kun Béla megbuktatására. Az ellenforradalom szervezői bizonyos érintkezésben álltak Haubrich-al és ebből azt a benyomást merítették, hogy adott esetben melléjük fog állni. Haubrich szerepe nincs kellően tisztázva. Meglehet, hogy kelepcébe csalta az ellenforradalmi mozgalom vezetőit, amikor bizonyos biztatásban részesítette őket. Meglehet, hogy lehetségesnek tartván Kun Béla bukását, előre biztosítani akart magának szerepet az új kormány alatt is és ezért elejétől el volt szánva arra, hogy az óvatos megfigyelés álláspontjára helyezkedik, amíg el nem dől, hogy a népbiztosok vagy az ellenforradalmárok javára dől-e el a kocka. Kétségtelennek látszik, hogy a kormányzótanács már előzően tudta, hogy valamilyen ellenforradalmi akció készül. Az akkori lapok szerint Paczor Győző csendőrezredes figyelmeztette volna erre a politikai nyomozóosztályt. Az sem lehetetlen, hogy Haubrich volt az áruló. De konkrét esetekből is meg lehetett állapítani, hogy valami készül. Két nappal a június 24-i ellenforradalmi kísérlet kitörése előtt rajtakapták Herczeg Géza bankhivatalnokot, amikor a Bazilikában a vasárnapi istentisztelet alatt röpcédulákat osztogatott, amelyek erős antiszemita kirohanások kíséretében a kormányzótanács elleni szervezkedésre hívták fel a polgárságot. Az egyik ilyen röpcédula a templomba kirendelt, áhítatos imádkozást színlelő detektív kezébe került, aki Herczeget azonnal letartóztatta. Forradalmi törvényszék elé állították és 24-én reggel agyonlőtték. Ez az eset is rávezethetett az ellenforradalmi mozgolódás felfedezésére. Bármint legyen is, a forradalmi tanács tudta, hogy valami készül és erre vezethető vissza, hogy már június 24-ének reggelén statáriumot hirdetett Budapesten és környékén, és a statáriális intézkedési jogot Haubrich Józsefre bízta. Ugyanennek a napnak délutánján kirobbant az ellenforradalmi kísérlet, amelynek vezetői Haubrichot a maguk emberének tartották.
Az ellenforradalom az Engels-kaszárnyában (azelőtt Vilmos főherceg kaszárnya) robbant ki. A katonáknak azt mondták, hogy olyan mozgalomról van szó, amelynek élén Haubrich áll és ezért eleinte engedelmeskedtek az ellenforradalmi tiszteknek. Csakhamar azonban kiderült, hogy Haubrich a kormány embere é erre a katonák legnagyobb része megtagadta az engedelmességet. Egyidejűleg a Ludovika Akadémia növendékei is kivonultak az utcára. Megszállták az Akadémia előtti teret és Szikora főhadnagy vezetése alatt egy csapatot a Mária Terézia téren lévő telefonközpontba – az úgynevezett József-központba – küldtek, ahol ez a csapat lefegyverezte az őrséget és megszállta az épületet. Ugyanakkor néhány monitor is akcióba lépett. A „Maros” monitor és a „Csaba” és „Pozsony” őrnaszádok kitűzték a nemzetiszínű zászlót és felvonultak a Lánchíd alatt, ahol a „Szovjetháznak” elkeresztelt Hungária Szállodára, amelyben Kun Béla lakott és a Tanácsok Országos Gyűlése is ülésezett, három ágyúlövést adtak le. A zendülés ellen mozgósították a vörös őrséget és katonaságot. Ezek behatoltak az Engels-kaszárnyába és ott letartóztatták Lemberkovics századost és több tiszttársát. A vörös őrségre vitték őket, ahol az őrség Weiss Fülöp nevű tisztje Jancsik [Ferenc, a vörös őrség parancsnoka – Ifj. T. L.] előszobájában Lemberkovics századost revolverrel agyonlőtte, a vele együtt lefogott Filipecz Dénes főhadnagyot pedig súlyosan megsebesítette. Weiss külön parancsban közölte ezt az eseményt a legénységgel, kijelentvén, hogy „ha az elvről van s, száz hulla csak nulla”. A József-központot a Ludovika Akadémia növendékei hat órán át tartották. Ekkor Haubrichtól ultimátumot kaptak, mely szerint ha öt percen belül nem teszik le a fegyvert, az épületet ágyúkkal fogja összelövetni. Ebből az üzenetből a növendékek megtudhatták, hogy Haubrichra nem számíthatnak, mivel pedig az egész akció Haubrich csatlakozására volt alapítva, megadták magukat. A Ludovika Akadémia előtti téren a növendékek egész reggel fél hét óráig kitartottak. Ekkor Haubrich őket is az Akadémia épületének ágyúztatásával fenyegette meg, mire ők is kénytelenek voltak magukat megadni. Az Akadémia parancsnokát, Bartha őrnagyot letartóztatták. A monitorokra a partokról, a hidakról és a Gellérthegyről lövéseket adtak le, mire azok déli irányban elvonultak. A három hajóhoz még a „Munka” nevű aknahajó és a „Lajta” és „Komárom” monitorok is csatlakoztak. Paks mellett azonban a „Munka” aknahajó elpártolt és tüzelni kezdett a „Pozsony” és „Komárom” monitorokra. Az utóbb nevezett hajó két tisztje elesett, de a „Munka” is elsüllyedt. A hajók azután Baja felé folytatták útjukat és elhagyták az országot.
Az ellenforradalmi kísérlet hírére a kormány rövid ideig inogni érezte állását. Kun Béla – mint Böhm [Vilmos népbiztos, a Vörös Hadsereg főparancsnoka – Ifj. T. L.] írja – sietve elhagyta Budapestet. Az első lövésre elvesztette fejét, átadta minden írását Alpárinak [Alpári Gyula (Adler Mózes) népbiztosnak – Ifj. T. L. ], maga pedig halálsápadtan beállított a főhadiszállásra. Alig lehetett őt megnyugtatni. Csak este 10 órakor, amikor a városból megnyugtató hírek jöttek, tért vissza erős fedezettel a fővárosba.
A statáriális bíróság azonnal összeült és másnap reggel a lapok már közölték, hogy a felkelő tisztek közül hatot kötél általi halálra ítéltek. Elterjedt az a hír is, hogy az Oktogonon fogják őket a nagy nyilvánosság előtt felakasztani, és hogy velük együtt még a túszok egynémelyikét is ki fogják végezni, a Ludovika Akadémia hallgatóit pedig meg fogják tizedelni. Ekkor azonban az olasz misszió feje, Romanelli ezredes, közbevetette magát. Július 26-án a következő levelet intézte Kun Bélához: „Abból a beszélgetésből, amelyet kapitányom szerdán este önnel folytatott, azt a benyomást merítette, hogy ön a most összeomlott lázadó mozgalmat a legnagyobb erőszakkal szándékozik elnyomni. Mint az olasz katonai misszió feje és a szövetkezett és társult hatalmaknak egyedüli itteni képviselője tudomására hozom, hogy az ilyen erőszakos rendszabályokat nem nézhetem közömbösen. Ennélfogva az ön kormányához fordulok azzal a követeléssel, hogy az utolsó események folytán kezébe esett túszok és politikai foglyok életét minden kivétel nélkül respektálják, még azokét is, akik fegyverrel kezükben estek foglyul. Ezek az emberek oly eszmékért és elvekért harcoltak, amelyek eltérők az önök kormányának elveitől, éppen ezért teljesen igazságos, hogy ugyanolyan elbánásban részesüljenek, mint aminőket a genfi konvenció a hadifoglyok részére megállapított. Emlékeztetem önt és kormányának minden egyes tagját, hogy önöket együttesen és egyenként fogjuk felelősségre vonni, ha az említett erőszakos rendszabályokat valóban végrehajtják.” Kun Béla eléggé szemtelen hangú válaszában visszautasítja Romanelli fenyegetéseit és kétségbe vonja, hogy az olasz kormány „az ellenforradalom érdekében asszonyokat és gyermekeket legyilkolni és a zsidókat kiirtani akaró bandákat hadviselő feleknek ismerné el”, végül pedig tiltakozik mindennemű beavatkozás ellen, „amely a Magyar Tanácsköztársaság belsőéletének illetéktelenül törvényt akar szabni”. Tényleg a statáriális bíróság folytatta a tárgyalást az eléje utalt 402 vádlott ellen. Július 8-án ki is hirdette ítéletét, amely szerint 11 vádlottat golyó általi halálra, 67-et 6 hónaptól életfogytiglanig terjedő szabadságvesztésre, négyet internálásra és 254-et – a ludovikásokat – „internálásban eltöltendő nevelési munkára” ítélt. De Romanelli határozott fellépésének mégis megvolt a hatása, mert az elítéltek közül egyet sem végeztek ki.
A budapesti ellenforradalmi kísérlet az utcára szólította Cserny terrorcsapatait is. Ez közben új elnevezést kapott. Az antantmissziók ugyanis május elején felszólaltak a Lenin-fiúk által elkövetett atrocitások ellen, mire Kun Béla színleg feloszlatta a csapatokat, egyben azonban felszólította Csernyt, hogy válasszon ki magának 40 megbízható embert, és ezeket tartsa magánál mint „politikai nyomozókat”, akik arra lesznek hivatva, hogy ők intézzék el „a legbizalmasabb és legkényesebb ügyeket”. Ez a negyven ember az ugyancsak Cserny által összetoborzott „politikai fogolyőrséggel” a Mozdony utcai laktanyában kapott helyet, ahol mint „a belügyi népbiztosság nyomozóosztálya” működött. A név változott, de a terror nem. Később különben, kivált a június 24-i események után Cserny megint felvitte csapatának számát 180 főre.
Az ellenforradalmi kísérlet napján a Szovjetház az ellene leadott lövések hatása alatt kiürült. A legtöbb népbiztos és kíséretük elbújt. A Szovjetházban Lukács [Löwinger –Ifj. T. L.] György népbiztos vette át a parancsnokságot, aki meghagyta a terrorcsapatoknak, hogy ahol valakinél ellenforradalmi magatartást észlelnek vagy fegyvert találnak, azt azonnal a helyszínen szúrják le. A terrorcsapatoknak első áldozata Berend Miklós orvostanár volt, egyike Budapest legkiválóbb gyermekorvosainak. Véletlenül a Szovjetház közelében volt, amikor a monitorok nemzetiszínű zászlók alatt a Dunán felvonultak. A látvány annyira extázisba hozta, hogy zsebkendőjét lobogtatva végigrohant az utcán, hangosan kiáltván, hogy „feltámadt Magyarország”. A Szovjetház előtt őrt álló terroristák több lövést adtak le reá és megölték. A holttestet előbb kifosztották, azután otthagyták az utcán és csak késő este vonszolták a Dunáig, ahol a vízbe dobták. Este a terrorcsapatok az egyik Eskü úti ház egyik ablakából a redőnyökön keresztül világosságot láttak kiszűrődni. Madarász Béla orvosnövendék készült lámpafénynél szigorlatra. A terroristák, kik aznap mindenütt rémeket láttak, ráfogták, hogy fényjeleket ad. Behatoltak szobájába, ütötték-verték, aztán levitték az utcára, leszúrták, kirabolták, a haldoklót szemetes kocsival az Erzsébet-hídra vitték és ott még élve a Dunába dobták. Mindkét gyilkosságnál egy Löbl Mór nevű terrorista játszotta a fő szerepet.

A budapesti ellenforradalmi kísérlet átterjedt a környékre is. Újpesten a Mautner-bőrgyár munkásai lázadnak fel. Hármat közülük halálra ítéltek és agyonlőttek. Szentendrén 24-én este félreverték a harangokat arra a hírre, hogy Budapesten ellenforradalom ütött ki. Erre az ottani direktórium megszökött, másnap azonban visszatért vörös csapatokkal. Kucsera Ferenc római katolikus káplánt a Dunához cipelték és ott agyonlőtték. Veresmarthy Miklós ügyvédet pedig bevitték Budapestre, ahol Cserny nyomozói oly súlyosan bántalmazták, hogy belehalt sebeibe. Július 4-én a Komárom megyei Császár községben terjed el a hír, hogy a proletárdiktatúra megbukott, mire a régi tisztviselők veszik át a közigazgatást. Másnap Lantos (Löwy) Bertalan géplakatos forradalmi törvényszék elé állította Wolmuth Ferenc katolikus plébánost és halálra ítéltette. Az elítéltnek értésére adták, hogy kegyelmet kap, ha megbánást mutat és bocsánatot kér, de Wolmuth ezt elhárította és búcsúbeszédet intézett a néphez, amely annyira megható volt, hogy Löwy jobbnak látta félbeszakítani. A plébánost durva bántalmazások közepette azonnal felakasztották. Július 13-án Jászberényben a vörösök lövéseket adnak le a fehérekre, akik Bokányit [Bokányi Dezső népbiztost – Ifj. T. L.] nem akarják meghallgatni. Tizenegyen közülük elesnek. A hónap vége felé Mezőcsáton végeztetnek ki hat földmívest.«
Kommentár
Szászhalmi József és Gratz Gusztáv munkája, szemben az elmúlt 60 év történelemhamisításaival, pontos képet adnak a történtekről, mégis, a terroristák etnikai hovatartozását csak érintőlegesen említik. Vitéz Kolosváry-Borcsa Mihály ezért mindkettőt a „zsidó vagy zsidóbarát” szerzőknek könyvében kijáró dőlt betűkkel szedette (A zsidókérdés magyarországi irodalma. Bp. 1943. Stádium Rt.).
Gratz ismertetéséből ugyanakkor kiviláglik a bolsevizmus katonapolitikai-hadvezetési stratégiája ismeretének hiánya 1919-ben a magyar hadvezetés körében, kémelhárításunk elégtelensége, amely tágabb értelemben a kiegyezés utáni évtizedek államvédelmének hiányára vezethető vissza, amelyről Szekfű Gyula elemzésénél jobbat ma sem adhatunk (Három nemzedék és ami utána következik. Bp. 1935. Királyi Magyar Egyetemi Nyomda).
Mindkét leírás máig ható tanulsága, hogy a foga fehérét nálunk először 1919-ben kimutató, vad törzsi sovinizmusának kígyóbőrét le soha nem vető bolsevizmussal való kiegyezés értelmetlenség, sőt öngyilkosság. Joseph Goebbels nem ok nélkül mondta:
„Ha mi németek nemzeti jellemünkben egy végzetes hibát fedezünk fel, az nem más, mint túlságos nagy feledékenységünk. Ez a hiba ugyan emberi tisztességünkről és nagyvonalúságunkról tesz tanúbizonyságot, de nem vall politikai éleselméjűségre és bölcsességre. Mi minden embert olyan jóindulatúnak tartunk, amilyenek mi vagyunk. […] Mi németek már ilyenek vagyunk. Nemzeti erényünk egyben nemzeti hibánk. Ugyan egyikünk sem szeretne más lenni, mint amilyen, s ha világhírű „paliságunk” (»Michelhaftigkeit«) a nemzetnek nem okoz súlyosabb károkat, nem is szólunk ellene. De már Klopstock azt a jó tanácsot adta nekünk, hogy ne legyünk túlságosan igazságosak, mert ellenségeink nem gondolkoznak oly nemesen, hogy belássák, mily szép a mi hibánk.” (Das Reich, 1941. november 16.)
Úgy tűnik, a „paliság” nálunk sem volt teljesen ismeretlen fogalom.
ifj. Tompó László történész

Jack Corn, k, 2008/04/15 - 12:53
A zsidók bűnei: Amikről nem szabad beszélni.

A II. világháború után Európán végigsöprő németgyűlölet egyik keveset emlegetett epizódja volt az életben maradt zsidóknak a hadifogolytáborokban összegyűjtött német katonák és a porig lebombázott német nagyvárosokban élő polgári lakosság ivóvízkészletének megmérgezésére kidolgozott terve.
Nem régen közvetítette az egyik izraeli televíziós csatorna azt a beszélgetést, amiben a még életben levő zsidó partizánok mondták el a II. világháború utáni Németországban a német katonák és a polgári lakosság elleni bűntetteiket és mesélték el egy kötetlen hangú beszélgetés keretében a sikeres és sikertelen gyilkos terveket.
Magukat a történelmi igazságnak megfelelően Avengers-nek (Bosszúállóknak) nevező csoport tagjai angol és amerikai katonai egyenruhákba öltözve csöngettek be a volt német tisztek lakásaiba, rángatták ki őket az ágyból és mindenféle időpocsékoló bírósági
herce-hurca nélkül ölték halomra a vélt vagy valós bűnöket elkövetett embereket.
"Én akkor sem tekintettem, és ma sem tekintem magam gyilkosnak" - nézett bele a kamerákba Simcha Rotem, a zsidó halálkommandó egyik volt vezetője. A Szimon Ratajzer néven Varsóban született 84 éves Rotem elmesélte, hogy Nava Abba Kovner nevű, a háború alatt
Kelet-Lengyelországban harcoló zsidó partizán barátjával hogyan akarták megmérgezni az amerikaiak által felállított hadifogoly táborokban összegyűjtött 28,000 volt német katonatisztet. "Mindet meg akartam ölni, de sajnos ez az akciónk nem sikerült" - nyilatkozta
Rotem.
„A következő tervünk már nagyobb sikerrel járt" - vette át a szót a litván származású Joseph Harmatz, a stúdióban Rotem mellett ülő másik Bosszúálló. Harmatz pékként dolgozott az amerikai hadsereg által őrzött német hadifogoly táborban. A volt sütőmester állítása szerint a
Franciaországban működő zsidó ellenállási mozgalom gumitartályokban arzént küldött neki.
A Párizsból érkezett halálos mérget Harmatz három ezer darab kenyérhez elegendő tésztába keverte bele, amiből 2,280 német hadifogoly evett. Az esetről a korabeli tudósítások is
beszámoltak, miszerint több mint kétszáz embert kórházba kellett szállítani, de halálesetekről akkoriban nem szóltak a hírek. "Nekünk (a háború alatt) el kellett menekülnünk és (a szenvedéseinkért) egyszerűen csak bosszút akartunk állni" - magyarázta széles mozdulatokkal a nézőknek Joseph Harmatz. A német hadifoglyoknak adott arzénnal kevert kenyérről szóló történet hitelességét Aaron Breitbart, az egész világra kiterjedő nácivadász akcióiról elhíresült Simon Wiesenthal Központ vezető munkatársa nem csak hogy megerősítette, de helyénvalónak is tartotta: "Igen, a mérgezett kenyér terve elfogadható volt.... ez nem egy olyan történet, amit valaki a kisujjából szopott ki, hanem ez egy igaz és megvalósított terv volt, csak a végeredményt (hogy hányan haltak meg) nem tudjuk" - mondta Breitbart.
Michael Bar-Zohar, a Bulgáriában született, Izraelben élő zsidó író egyik könyvében is foglalkozik a Bosszúállókkal. A "The Avengers" című, Izraelben nagy sikert aratott könyvében Bar-Zohar részletesen feldolgozza a Bosszúállók Izrael állam megalakulása előtti európai történetét.
A könyv egyik fejezete beszámol arról a tervről, hogy a zsidó partizánok a háború után hogyan akarták megmérgezni öt porig bombázott, romjaiban még füstölgő német nagyváros csodával határos módon megmaradt ivóvíz készletét. Ennek a tervnek a létezését Simcha Rotem is megerősítette a beszélgetés során, hozzátéve, hogy "ebből azért nem lett semmi, mert attól féltünk, hogy ártatlan emberek sokasága (a győztes angol-amerikai katonák) is könnyen áldozattá váltak volna."
Végül nem csak az emberek tömeges halálát okozó ivóvíz mérgezési terveket, de több más, például Dachauban és Nürnbergben tervezett, de végre nem hajtott gyilkos akciót a háború után megalakult és később a független zsidó állam 1948. májusi kikiáltását követő első vezetését alkotó zsidó tanács tagjai nem tartották megvalósíthatónak – olvasható Bar-Zohar 1967-ben megjelent, Németország 1945-1946-os történelmének egy keveset emlegetett, szomorú pillanatát megvilágító könyvében.
Közvetlenül a II. világháború után Lengyelországban 277 börtönben és 1255 kommunista koncentrációs táborban több, mint 200 ezer német származású polgári személyt gyűjtöttek össze. Sztálin írásos parancsára a haláltáborok vezetőit szándékosan az addig üldözött
zsidók közül válogatták, akik éheztetéssel, kínzásokkal és szadista kegyetlenkedésekkel 80 ezer német származású civilnek, többségében nőknek és gyerekeknek az életét oltották ki.
Sztálin marsall, a Szovjetunió kommunista pártjának főtitkára és a Vörös Hadsereg főparancsnoka 1945 novemberében a Közép- és Kelet- Európát megszálló szovjet csapatok egyik első és legfontosabb feladatának azt jelölte meg, hogy népnevelési és nácitlanítási célból gyűjtsék össze és deportálják Németországba a megszállt területeken élő német származású polgári lakosságot.
A háborút Moszkvában átvészelt, és a szovjet fővárosból hazaküldött lengyel kommunisták Varsóban is nekiláttak a parancs végrehajtásának. Haladéktalanul felállították az Állambiztonsági Hivatalt (Office of State Security) aminek az élére - Sztálin külön utasítására - a zsidó származású Jacob Bermant nevezték ki. Berman a hivatalhoz tartozó alosztályok, börtönök és koncentrációs táborok élére olyan zsidókat állított, akiknek rokonait a nácik elpusztították, és a szovjetek biztosak lehettek abban, hogy megvan bennük a feladat végrehajtásához szükséges bosszúállási vágy.
A szovjetek által megkövetelt, és teljes mértékben támogatott bosszúhadjárat azonnal beindult: a Jacob Berman vezette ÁBH emberei a Lambinowice (német neve Lambsdorf) melletti átnevelő táborból fiatal német nőket és lányokat mezítláb hajtottak ki a városka határában levő szántóföldre, ahol korábban több mint 500, a háború alatt kivégzett
lengyelt temettek el. A nőket arra kényszerítették, hogy a mész nélkül sebtében elhantolt holttesteket kiássák, melléjük feküdjenek, csókolgassák és közösüljenek a már régen oszlásnak indult hullákkal. A táborba visszahurcolt lányok és asszonyok közül hatvannégyen meghaltak a pár nap múlva kitört tífuszjárványban.
Lambinowice-i koncentrációs tábor Jacob Berman a Swietochlowice nevű felső-sziléziai kisváros (német neve Schwientochlowitz) mellett létrehozott kommunista koncentrációs
tábor parancsnokának Shlomo Morelt, egy 26 éves zsidó partizánt nevezett ki. Morel szüleit és rokonait a németek Auschwitzban megölték, csak ő és az egyik unokaöccse élte túl a német koncentrációs táborokat.
A swietochlowice-i táborba az első, német származású polgári személyekkel teli vasúti vagonok érkezése után este 10 óra körül Solomon Morel besétált az egyik barakkba és pálcájával a csizmás lábát verve közölte a rabokkal: "Engem Morelnek hívnak és zsidó vagyok. Az egész családomat kiirtottátok Auschwitzban. Ott megesküdtem, ha élve kikerülök, mindent visszaadok nektek.... a mai naptól kezdődően megfizettek azért, amit csináltatok".
A lambsdorfi történet és a fenti idézet egy zsidó származású amerikai történész professzor több európai országban végzett hétévi kutatómunkájával és kétszáz túlélő szóban és írásban tett vallomásának felhasználásával készült könyvéből való. A már elhunyt John Sack sok nehézség után 1993-ban tudta megjelentetni a Szemet szemért: elhallgatott történetek a zsidók által a németek ellen 1945-ben elkövetett bosszúhadjáratról című könyvét. A könyv Wrath of Solomon (Solomon bosszúja) nevű fejezete hosszan részletezi a túlélők visszaemlékezéseit Shlomo Morel kegyetlenkedéseire:
"Az őrök kisméretű kutyaházakba kényszerítettek a nőket és a gyerekeket és megparancsolták nekik, hogy ugassanak, és aki nem ugatott elég hangosan, vagy engedély nélkül abbahagyta, azt ott helyben eszméletlenre vagy agyonverték....
megparancsolták az embereknek, hogy a földön hason fekvő társaiknak a gerincére ugorjanak....
az egymás elleni bokszmeccseken addig kellett két németnek egymás véres orrát verni, amíg az őrök megunták, és az is előfordult, hogy a sok ütéstől az egyik fogolynak kiesett az üvegszeme.....
rendszeresen a többi női fogoly szeme láttára tucatjával erőszakolták meg a német nőket, a zsidó őrök előtte hosszú sorba állva vártak a sorukra.....
egy 14 éves fiúnak a szőke haját benzinnel leöntötték és meggyújtották, a fiú életben maradt, de megőrült a fájdalomtól, és utána az egész életét egy zárt intézetben élte le....
az őrök arra idomították a kutyákat, hogy a kikötözött öregembereknek és kisfiúknak rohanva széttépjék a nemi szervüket."
Ezeken az eseményeken Shlomo Morel személyesen vett részt, és vezette a tábor foglyainak kínzását. Az irányítása alatt állt koncentrációs tábor lakóinak több mint 80 százaléka nem élte túl a szadista embertelenségeket.
A II. világháború után a zsidó nép kárpótlásáról folyó, és soha véget nem érő tárgyalások során a nyugatnémet kormány készítetett egy felmérést az 1945 májusi kapituláció után a német polgári lakosság ellen elkövetett atrocitásokról. A kormány elé terjesztett, és sokáig
titokban tartott dokumentum szerint a német nép kollektív megbüntetése nevében a szovjet megszállás alá került országokban 200-250 ezer német származású polgári személyt hurcoltak koncentrációs táborokba, ahol mintegy 70-80 ezer ártatlan polgári lakos pusztult.
Európában az 1940-es évek közepétől zajlott le az emberiség történelmének legnagyobb etnikai tisztogatása: Lengyelországból, Csehszlovákiából, Romániából és Jugoszlávia területéről tizenhat millió német származású polgári lakost telepítettek ki. (A forrás nem említi Magyarországot) Lengyelországból főleg a sziléziai területekről ötmillió embernek kellett távozni úgy, hogy a fejenként egy bőrönd bepakolására sok helyen még öt percet sem hagytak.
Shlomo Morel a háború után a kommunisták vezette Lengyel Népköztársaságban maradt, ahonnan 1994-ben a biztos menedéket nyújtó Izraelbe távozott. A zsidó tömeggyilkos az ágyban, párnák között bekövetkezett haláláig jó anyagi körülmények között álnéven élt Tel
Avivban, a Simon Wiesenthal Center zsidó fejvadászai soha nem keresték, a nyugdíját a zsidó államtól kapta, és a Moszad (az egyik izraeli titkosszolgálat) 24 órás védelme alatt állt. Lelke sok ember átkától kísérve 2007. február 17.-én szállt le a pokolba.
1998 decemberében a katowicei állami ügyészség nemzetközi elfogatóparancsot adott ki ellene, és kérte Izraelt, hogy 1600 rendbeli gyilkosságban való részvétel miatt adják ki Lengyelországnak. Az izraeli hatóságok elévülésre hivatkozva megtagadták a kérést. Az Interpol értesítette a zsidó állam kormányát, hogy ha Morel kilép Izrael állam területéről, akkor a lengyel kérésre elrendelt nemzetközi elfogatóparancs értelmében letartóztatják és átadják a varsói kormánynak.
Eva Kok, a katowicei ügyészség vezetője újabb tanúvallomásokat és bizonyítékokat csatolt a meglévő Shlomo Morel kiadatását követelő iratokhoz. Most már a gyilkosságok mellett a nemzetközileg elfogadott törvények értelmében elévülhetetlen (Izrael is aláírta és életbe
léptette) "emberiség elleni bűntettekkel" is kiegészítette a kiadatási kérelmét, amit a lengyel külügyminisztérium diplomáciai úton ismét eljutatott Izraelbe. Az izraeli hatóságok és az izraeli igazságügyi minisztérium még 2005 júliusában is elutasította a szadista gyilkos
Morel kiadatását követelő sorozatos lengyel kérelmeket. "Morel már a háború utáni békeidőben elkövetett bűncselekményeit nem engedhetjük a szőnyeg alá söpörni..... az izraeliek nagyon erélyesek és célratörőek a hasonló bűnök elkövetőivel szemben, és ha tetszik ha nem, el kell fogadniuk azt, hogy más nemzetek is ilyen módon akarnak érvényt szerezni a nemzetközi és országuk törvényeinek" – nyilatkozta Kok az angol lapoknak. Kettős mérce
Dr. Lubomyr Luciuk, a legnagyobb kanadai ukrán polgárjogi szövetség elnöke szónoki kérdést tett fel a Morel-ügyről véleményét kérdező ukrán nyelvű kanadai újság riporterének:
"Az egész világ tudja, hogy a nácik hatmillió (?) zsidót szörnyű módon semmisítettek meg, tehát itt nem arról van szó, hogy egyenlőségjelet tegyünk hatmillió zsidó és nyolcvanezer német emberi élet közé.... inkább arról az elfogadhatatlan kettős mércéről kell beszélnünk, hogy a nácivadász Simon Wiesenthal Központ, a B’;Nai Brith, a Zsidó Világkongresszus és a többi zsidó érdekvédő szervezet remekül együtt tud működni a náci bűnöket elkövetők kézrekeritésében, de most Shlomo Morel ügyében nem szólnak és nem tesznek semmit.... és ha ők nem is, de a zsidó állam egyszerű és becsületes polgárai hogyan tudnak elszámolni a saját lelkiismeretük előtt ezzel az elképesztő kétszínűséggel?"

Források: The Telegraph, The Toronto Star, Allied War Crimes, Ukrainian Archive, The Ukrainian Weekly, Ukrainian Canadian Civil Liberties Association, John Sack: An Eye for An Eye: The Untold Story of Jewish Revenge Against Germans in 1945. (Jack Corn - Szent Korona Rádió)
--------------------------------------------------

Ezt a kérdést szem előtt tartva álljon itt El Joachim Amman: A zsidó rituális gyilkosságok „rövid” jegyzéke. Az alábbi kivonatos közlések teljes egésze megtalálható a Szittyakürt 2009. októberi számának 6 -9. oldalán.

Kr.u. 117-ben írja Dio Cassius történelmi feljegyzései 78. könyve 32. fejezetében:
„Akkor (a jelenleg Észak-Afrika tripoliszi partján fekvő) Cireney-ben a zsidók vezetőt választottak maguknak, akinek neve Andreas volt. A görögöket és a rómaiakat lemészárolták, testüket felfalták, vérüket megitták, és áldozataik lenyúzott bőrébe öltözködtek. Tömegével fűrészelték ketté az élőket, a fejüktől a lábukig. a végén 220 000 ember lett legyilkolva. Ugyan ezt tették Egyiptomban és Ciprusban is, ahol további 240 000-et mészároltak le.

Kr.u. 419-ben Socrates: Historia Ecclesiastica című művében; a VII. könyv XVI. Fejezetében foglalkozik Inmestar község életével
A szíriai Posidonius (Kr.e. 135 -51.) és az első századbeli görög Apollonius Molon, valamint Apion már korábban jelentették, hogy zsidó szokás volt évenként egy görög fiút feláldozni, akit erre a célra felhizlaltak. A rituális mészárlások tényei, amelyeket a keresztény vallás kezdetekor a keresztények ellen említettek, valószínűleg abban gyökeredzik, hogy az így megvádolt keresztények zöme tulajdonképpen kikeresztelkedett zsidó volt.
Jegyzék (A „The Jewis Encyclopedia” 1903. évi kiadás IV. kötetének oldalaitól kezdődően.) Megjegyzés: Az adatok csak Kr.u. 70-től kezdve szerepelnek, mert ebben az évben szűnt meg a független zsidó állam, hogy Amerika és Anglia támogatása mellett és fél millió arab hazátlanná tételének az árán 1948-ban újra feltámadhasson.

1080. Párizsi vérvád. Párizsban a zsidók egy gazdag iparos fiát kivégzik zsidó Húsvétkor. A tetteseket kivégzik. Párizs kikergeti az összes zsidót a városból.

1144. Norwichi vérvád. Egy 12 éves keresztény gyereket találtak meg zsidó Húsvétkor. Meg volt feszítve és az oldala megszúrva. Az egyik tanú, bizonyos Theobald vallotta, hogy a zsidóknak szokásuk, hogy Húsvétkor mindig feláldoznak egy keresztény gyermeket. Például
ez történt a múlt évben Narbonne-ban. Az Egyház ezt a gyermeket Boldoggá avatta, mint Szent Vilmos.

1171. Bloisi vérvád. A zsidók a zsidó Húsvétkor egy keresztény gyermeket feszítettek keresztre, vérét vették, majd a hullát a folyóba dobták. A vádlottak bevallották, hogy a gyermek vérét a Húsvéti kenyér készítéséhez használták fel.

1179. Pontoisei vérvád. Egy Richárd nevű keresztény fiút a zsidók megkínoztak, keresztre feszítették, és vérét vették. A per alatt jelen volt Fülöp Ágost király történetírója. A gyermek testét Párizsba vitték, ahol az egyház, mint Szent Richárdot szentté avatta.

1181. Bury St. Edmundsi vérvád. Egy Robert nevű keresztény gyermeket áldoztak fel és feszítettek meg a zsidók.

1160. Gloucesteri vérvád. Egy Harold nevű keresztény fiú holttesttét húzták ki a folyóból, testén a keresztre feszítés szertartásos jeleivel.

1192. Braisnei vérvád. A zsidók egy keresztényt feszítettek keresztre, akit bizonyos Agnes, a Dreux-i grófnő adott el a zsidóknak. Ezt a pert maga Fülöp Ágost vezette le.

1234. december 10. Fuldai vérvád. A Fuldai zsidók között egy meggyilkolt keresztény holttestét találják meg. A kihallgatás alatt a vádlottak azt is bevallották, hogy eddig öt keresztény gyermeket vágtak le, és vérüket gyógyítási célra használták fel.

1235. Norwichi (második) vérvád. A zsidók elloptak egy keresztény gyermeket, és elrejtették azért, hogy később körülmetéljék és megfeszítsék.

1250. Saragossai vérvád. Egy keresztre feszített keresztény gyermeket találtak, mint Szent Dominoculus szentté lett avatva.

1255. Lincolni vérvád. Július 31 -én eltűnt egy Hugh nevű fiúgyermek. Holttestét később az anyja találta meg egy Copinus …nevű zsidó udvarának a kútjában. A gyermeket a zsidók megkínozták, keresztre feszítették és a vérét vették. Copinus bevallotta hogy a gyermeket ők ölték meg.

1261. Pforzheimi (Baden) vérvád. A zsidóknak egy hét éves leánygyermeket adott el egy öregasszony. A zsidók a leánynak vérét vették, utána megfojtották és a testét a folyóba dobták.

1279. Northamptoni (Anglia) vérvád. Egy keresztre feszített keresztény gyermek holttestét találják meg. A perbe fogott zsidók bevallották, hogy a gyermeket ők feszítették keresztre rituális okok miatt.

1286. (Rajna mellett) vérvád. Április 19-én a zsidók egy Werner nevű fiút elraboltak. Húsvétjuk előtt három napon át kínozták, majd lábainál fogva felakasztották és a vérét vették.

1287. Bernei vérvád. Zsidó Húsvétkor a zsidók levágtak egy Rudolf nevű fiú gyermeket egy gazdag zsidónak, Matlernek a házában. A zsidók bevallották, hogy a fiút ők feszítették keresztre.

1290. Oxfordi vérvád. I. Edward angol király június 21-én egy Izsák de Puler nevű zsidót, egy keresztény gyermek rituális levágása miatt börtönbe zárat.(Ez a rituális gyilkosság volt az oka az angliai zsidók kiűzetésének!)
/mint már annyiszor, mindig bebizonyosodik, hogy a zsidók üldöztetése alapos okokra vezethető vissza. Szál-ka/

1468. Sepulveda, (Spanyolország) Segoviai vérvád. A zsidók keresztre feszítettek egy keresztény gyermeket. Ezt a tárgyalást maga a Segoviai püspök vezette és az összes vádlottat kivégeztette. (Érdekes az, hogy ez a püspök: neve: Jean d’Avilla is egy kikeresztelkedett zsidónak volt a fia.)

1485. Padovai vérvád. A zsidók egy Lőrinc nevű keresztény fiút vágtak le Húsvétjukkor XIV. Benedek Pápa a fiút, mint Szt. Lorenzinot, szentté avatta.

1490. Toledói vérvád. La Guardia (Toledó mellett) a zsidók egy Kristóf nevű gyermeket feszítettek keresztre. Egy Juce nevű toledói zsidó, minden kínzás vagy fenyegetés nélkül jelentette ki, hogy a fiú keresztre feszítésénél jelen volt. A per alatt a vádat Torquemada főinkvizítor vezette -aki korábban maga is zsidó volt- Torquemada nyomozásának és bizonyítékainak eredményeképpen űzetik ki két év múlva a zsidókat egész Spanyolország területéről.
/Nagy baj lehet az olyan népfajjal, akiket sehol sem látnak szívesen. Anglia, Spanyolország, Portugália, - hogy csak néhányat említsek és ezért kiűzettek. Szálka/

1505. Budweissi vérvád. Egy keresztény gyermek rituális levágása miatt Budweis polgárai a város összes zsidóját leöldösik.
/Ahonnan el nem űzetnek, ottan leöldöstetnek a gonoszak, mert ártatlan gyermekeket nem lehet sehol a világon büntetlenül keresztre feszíteni, és vérüket venni. -Szál-ka/

1510. Brandenburgi vérvád. A Berlini Törvényszék vád alá fog számos brandenburgi zsidót, hogy keresztény gyermeket vágtak le Húsvétra, és vérét vették. Ostyagyalázás is történt. A vádlottak bevallották tettüket.

1529. Posingi (Magyarország) vérvád. A zsidók levágtak egy keresztény fiút, és vérét vették. Minthogy a vádlottak bevallották a tettüket, sok zsidót kivégeztek, közöttük harmincat máglyán égettek el.

1598. Podolai vérvád. Egy Albert nevű négy éves keresztény kisfiút vágnak le a zsidók Húsvét előtt, és vérét veszik. A helybeli rabbi (!) bevallja a tettet.

1670. Metzi vérvád. Raphael Hemi nevű zsidó egy három éves keresztény gyermeket lóháton elragadott, és az erdőben levágta. A metzi parlament a zsidót elítélte és elevenen elégette.

1753. Zsitomiri (Lengyelország) vérvád. A Zsitomir-i zsidók egy három éves keresztény gyermeket vágtak le Húsvét előtt.

1764. Orkutai (Magyarország) vérvád. Egy fiúgyermeket találtak halva, teste tele volt rituális vágásra való sebekkel. A tettesek ismeretlenek maradtak.

1791. Tasnád-i vérvád. A Tasnád-i zsidók levágtak egy keresztény fiút, és vérét vették. A koronatanú az egyik zsidó ötéves fia volt.

1823. Velishi (Oroszország) vérvád. Húsvét vasárnapján eltűnt egy két és féléves keresztény fiúgyermek. A holttestét egy hét múlva találták meg a lápban. Körül lett metélve, a bőre le volt kaparva és egész testét vágások borították. Vérét vették, a holttest teljesen vértelen volt. Az ügyben öt zsidót tartóztattak le. Az egyik asszony azt vallotta, hogy egy zsidó nő rendelte meg a gyermeket. Továbbá vallotta, hogy a gyilkosságot követő napon a rabbi felesége segédkezett, amikor a gyermek vérét vették.

1840. Damaszkuszi vérvád. (Mely legfőképpen bizonyságul szolgál a létező rituális gyilkosságokra, mely szükséges a zsidó Húsvéti kenyér elengedhetetlen kellékének; a keresztény vérnek-, bármi áron történő „megszerzésére”. Szál-ka)
Február 5-én eltűnt egy szerzetes, bizonyos Tamás atya. A szolgája keresésére indult, de ő is nyomtalanul eltűnt. –Ebben az évben a zsidó Purim február 15-re esett. Hét zsidót tartóztattak le, ezek bevallották a gyilkosságot, és azt is elmondták, hogyan vágták le a szerzetest (a torka átmetszve és a vére felfogva, mely vért a rabbihoz (!) küldötték a Húsvéti kenyér elkészítése céljára). Yakub el Entabi főrabbit (!) a Törvényszékre kísérték, ahol bevallotta és igazolta, hogy a vért meg is kapta, s ez a keresztény vér a zsidó Húsvéti Kenyér szertartásos elkészítéséhez volt szükséges. A vádlottak azt is bevallották, hogy a szerzetes szolgáját is ők ölték meg, szintén vérét vették és a holttestét egy árnyékszékbe,
dobták.
/Ebben az a legborzasztóbb -ha mondhatjuk ezt-, hogy nem csak az egyszerű zsidók viselkedtek barbárként, hanem a tanító „fő rabbi” a legvéresebb kezű mészáros, aki Isten szolgájának vallja magát. Vagy tán a zsidóistennek mondott Jehova az ilyen és hasonló „vérszopó” cselekedetekre buzdít?- Szál-ka/

1852-53. Szaratovi (Oroszország) vérvádak. Egy tíz éves keresztény gyermeket és egy és egy tizenegy éves keresztény gyermeket levágtak a szaratovi zsidók. Mindkét gyermek testét az áradás után a folyóból húzták ki, tele rituális sebekkel.

1880. Szmirnai vérvád. A tengerparton megtalálják egy eltűnt fiúgyermek holttestét, tele rituális gyilkosságot igazoló vágásokkal és sebekkel. A gyermek vérét is vették. Mindez a zsidó Húsvétkor történt.

1882. Tiszaeszlári vérvád. (Április 7.) Solymosi Eszter tizennégy éves leánygyermek eltűnik. A zsidó sekrestyés fia (öt éves) több asszonynak újságolja el, hogy az anyja a leányt az utcáról házukba csalta, utána titokban a zsinagógába kísérte. A zsidó Scharf Móricz (tizennégy éves), egy másik sekrestyésnek a fia a bíróságon azt vallotta, hogy a zsinagóga kulcslyukán keresztül látta, amint több (nem falubeli) zsidó elvágta a lány torkát és a vérét egy vázában fogták fel. Amikor erre a vezető bírósági elnök keresztkérdéssel azt mondotta a fiúnak, hogy ez nem lehetséges, hiszen Solymosi Eszter él, akkor a zsidó fiú ezt mondotta: „Akinek úgy vágják el a torkát, mint ennek a leánynak vágták, az nem maradhat életben. A letartóztatott zsidók bevallották, hogy ők vágták le a leányt és vérét vették a zsidó Húsvéti Kenyér elkészítéséhez.
Az ítélet előtt egy nappal -július 21 én- Orczy Béla báró miniszter leutazott Tiszaeszlárra, és egy közeli kastélyba kérette a pervezető három bírót, köztük a bíróság elnökét is, és közölte velük, hogy a miniszterelnök utasítására van itt. Ha ebben a perben elítélő ítélet lesz hozva, akkor báró Rothschild megtagadja a Magyarországnak ígért 500 millió aranykorona gazdasági kölcsönét, aminek megtagadása Magyarország teljes gazdasági csődjét fogja maga után vonni. A Tiszaeszlári perben másnap felmentő ítélet lett hozva. Mindhárom ítélőbíró azonnal beadta a nyugdíjazása iránti folyamodványát. Bary József vizsgálóbíró később 600 oldalas könyvben: „A Tiszaeszlári bűnper”-ben az egész pert teljes terjedelmében ki is adta.

1888. Breslaui (Németország) vérvád. Július 21 -én, egy Bernstein nevű 24 éves zsidó, aki a Talmud Iskola növendéke volt, az utcán találkozik Hacke Severin 8 éves keresztény fiúval. Cukrot vesz neki, és felcsalja a lakására. Utána levetkőzteti a fiút, megvagdossa késsel a testét, és a vérét itatós papírra fogja fel. A fiút hazaengedi, de megfenyegeti, hogy ne szóljon senkinek. Azonban a fiú apja észreveszi a gyermek testén a szokatlan sebeket, a rendőrségre
megy és feljelentést tesz.
/Nem szükséges a kegyetlenkedéshez, hogy zsidó Húsvét legyen. Az elferdült hajlam -”cukros bácsi szindróma” a liberalizmusban burjánzik. A késelési ösztön egy másik kisebbségi népcsoportosulás jellemző vonása hazánkban (is). Erre szokták mondani: „Az egyik kutya, másik eb! -Szál-ka/

1891. Xanteni vérvád. Megtalálnak egy Hegmann nevű öt éves keresztény fiút, a torka el volt metszve és a vérét vették. A gyilkosságot elkövető zsidót letartóztatták, azonban az igazságügyi miniszter De Schellig (aki maga is zsidó volt), a szertartásos gyilkosság vádjával
elítélt tettest felmentette.
1899.Polnai vérvád. Hruza Ágnes, 19 éves leány 1899. március 29-én gyilkosság áldozata lett. A lány testét április 1-én találják meg a cserjében, nyaka majdnem teljesen le volt metszve testéről, ennek dacára egy csepp vért sem találtak a hulla körül, de a test teljesen kivolt vérezve. Egy Peschal nevű tanú szerint, ezen a helyen látta Hilsner nevű zsidót, két másik zsidóval együtt. Egy másik leány oszlásnak indult hulláját találták meg 1898. július 17-én, Kilma Mária volt az áldozat. Hilsner bevallotta a gyilkosságokat, két társára is rávallott.
(Zsidó rituális gyilkosságok a huszadik században is számos esetben megtörténtek, sőt még napjainkban is megtörténnek, amit az USA, Európa és a Közel -Kelet több gyilkossági esete bizonyít. A szerk.).
Ezek a rituális gyilkosságok, mint a cikk szerkesztője is megjegyzi, nem fejeződtek be a XIX. században, de a jelenleg reneszánszát élő zsidóság mélyen elhallgatja. A majdan homályba veszendő gyilkosságok áldozatait apró betűs hírek hozzák tudomásunkra:
„ismeretlen tettes több késszúrással ismeretlenségig eltorzult holttestet találtak”
„eltűnt a …éves kislány (kisfiú)”
„nem találják szülei az otthon hagyott gyermeküket”,
„kútba esett, megfulladt gyermek”,
„kukába találták meg a csecsemőt”,
stb. És akkor még nem beszéltünk a több száz eltűnt (eltüntetett?) tizenéves „csellengő”-ről, akik soha nem kerülnek elő.
Nem állítom, hogy minden elcsavargott, eltűnt gyermek, gyilkosság áldozatává lett, csak felhívom olvasóim figyelmét arra:
A gyilkosok köztünk élnek!
Budapest, 2011. március 30./Szálka /TeoR/

Keresztényüldözés
A szovjetek által gerjesztett keresztényüldözés hazánkon is végigsöpört. Nem csak a 45. utáni időszak félelmetes koncepciós pereire gondolok itt, hanem az 1956-os megtorlás éveit követő üldöztetésekre is. /A jelen keresztényellenes politikáról itt most nem ejtek szót/

Az 1945 utáni „meggyőző beszélgetések”, melyek a papságot volt hivatott meggyőzni az Igehirdetések tartalmáról, némely esetekben sikeresnek mutatkozott. Papok, lelkészek néhányan ugyan aláírták -sajnos - a „Békepapi” nyilatkozatot, melyben lelkészi hivatásukhoz méltatlanul elvállalták, hogy jelentéseket írogatnak híveikről, környezetükről annak fejében, hogy elkerüljék az egyház tagjaira váró meghurcoltatásokat. Csak Isten a megmondhatója, hogy ezek a lelketlen egyházszolgák csak kevesen voltak. Mi sem bizonyítja ezt jobban, hogy a meggyőzés időszaka után a megfélemlítés került előtérbe.

1960. november 22-én beindultak a bőrkabátosok. Számos egyházi vezetőnél tartottak házkutatást, valamint lecsaptak különböző hitbéli csoportokra. A demokratikus államrend megdöntésre irányuló szervezkedés címén 1961. június 7-től kezdődött az első nagyobb koncepciós per, mely 7 napig tartott. A hatalmat kiszolgáló bíróság 11 vádlottat ítélt el két és fél évtől öt évig terjedő börtönbüntetésre. Többek között Lénárd Ödön, Emődi László, Barlay Szabolcs, Ikvai László került rács mögé. A többtucat egyházi személy lett az egyházat eltörölni vágyó ateista államvezetők sorsüldözött áldozatává. Például Tabody István, aki ebben a keserves időszakban is emberhez méltóan szolgálta az egyházat. Titokban segítette a teológus tanulókat, pappá szentelésükig. Tizenkét év börtön lett a „jutalma”. Ugyanekkor ítélték el Nagy Imrét (nem azonos az 56-s mártírral), Hrotkó Gézát és Rédly Elemért. A Regnum Marianum papi és világi munkatársait 1961. július 3-tól feszítették a vörös csillag homlokzatára. Hat Istenszolga mellett számos hitbéli polgár került ennek következményeként a rács mögé.
Még ugyanebben hónapban tíz szentimre-városi katolikus ifjúsági vezetőt dugtak a rács mögé. Az ismertetett pereken kívül megszámlálhatatlan kisebb-nagyobb per feketítette be az egyházi élet egét. Ilyen volt többek között az u.n. Bolváry Pál pálos szerzetessel kapcsolatos per, ahol több száz fiatalt azért állt a bírói pulpitus előtt, mert ismerték a szerzetest. E perben 3 papot és két hívő esett áldozatul az elfogult bíróságnak.

Az 1960-1961-es évek kommunista tombolása az egész országban begyűjtötte a hithű magyarságot és egyházi személyeket. A teljes névsorra talán 1000 oldal sem lenne elegendő, ezért most csak néhányat említek: Arató László, Bölcsvölgyi Zoltán, Lotz Antal, Hahót Ferenc, akit például azért ítéltek el, mert bélyeggyűjtő szakkört vezetett fiataloknak.
Az egyházellenes akciókban résztvevők csoportját a BM „Fekete Hollók-nak nevezte, akik a két év során több mint 1000 lakásba hatoltak be és 85 személy letartóztattak. A továbbiakban még 120 fő lett a „boldog békeidők társadalmának kivetettje.

Az 1962-es és a következő évek sem voltak az egyház tisztességes tagjainak a kánoánja. Továbbra is folytatódtak a fenyegetések, zsarolások azokkal szemben, akik nem tértek le a hit útjáról. Az Állami Egyházügyi Hivatal (ÁEH), minden volt csak egyházügyi nem, hiszen ők adták ki a megbüntetendő papok névsorát. Az esztergomi Főpásztor 62. februárjában ilyen lista alapján zavart világgá 13 papot, tudván azt, ha nem teszi, talán ő kerül hasonló sorsra. Ilyen
egyházi vezető is volt, mint látjuk -sajnos nem is egy-. Bár 1964. szeptember 15-én a Vatikán megállapodott a Magyar Állam vezetőivel, a helyzet mit sem változott. Nem sokkal később december 8-án 14 papot dugtak tömlöcbe a vörös pribékek.
Ekkor úgy tűnt, lehiggadnak a kommunisták általi üldöztetések, de tévedett, aki ezt hitte. 1970-től még nagyobb hévvel vetették magukat a hitgyakorlókra. Ismét a Regnum Marianum csoport volt -már sokadszor- a kiszemelt áldozat. Ennek következményeként ismét négy pap „feje hullt a porba”.
Az utolsó katolikus per -legalábbis amiről tudunk, (és itt nem említem a napjainkban is dúló háborút, ifj. Hegedűs Lóránt Református lelkész elleni megveszekedett áskálódást) -1972. január 19-én zajlott, Domonkos rendi papok és szerzetesek ellen, köztük Tudós-Takács-János domonkos atya, aki ennek következtében 3 év egy hónap börtönbüntetést töltött le, ifjúsági csoport vezetése „vétke” miatt. Az elítéltek, meghurcoltak, kihallgatottak, tanúk több ezren voltak, akiknek egész életükben hurcolniuk kellett ennek hátrányos következményeit az iskolában, munkahelyükön és az élet más területein.
A megfélemlítési hullám részben sikerült. A templomokból, a hittanórákról, a keresztelőkről stb. lassanként el-elmaradoztak az emberek, bár szívük rejtett zugában továbbra is őrizték és őrzik keresztény hitüket.

És egy aktuális: Nem Táncos Gábor volt a körmendi kislányka gyilkosa, akit brutálisan, a zsidó szertartásra kísértetiesen emlékeztető módon öltek meg.