A "Demcsák-ügy" kapcsán...

Nem tudom összeszámolni a két kezemen, hogy hány újságíró keresett már meg Demcsák Zsuzsával kapcsolatban. Most, egy elsőfokú bírósági ítélet után újra hívtak, többen, többször. Én bírósági ítéletet sosem kommentáltam és nem is fogok, más magánéletével meg nem játszom. Igaz ez akkor is, ha két "kolléga" is felajánlotta nekem az inkognitót, de nem kértem a "neve elhallgatását kérő barát" státuszából. 
Amiről írni szeretnék, az inkább egy jelenséggel, mint egyetlen személlyel kapcsolatos. Évek óta követem Zsuzsa sorsát, nem titok, hogy a barátom. Ugyanakkor éppen ez a barátság a záloga annak, hogy ebben az írásban ne legyek elfogult se vele, se volt férjével, akivel szintén többször beszéltem. Ezek a beszélgetések és üzenetváltások bizonyára jó időre ellátnának témával egyes lapokat, ugyanakkor erre sosem adhatok lehetőséget, az nem én lennék.

Az elmúlt évek számomra arra szolgáltak bizonyítékul, hogy a családon belüli erőszak, annak minden formája, vádja, védekezése, az ezzel kapcsolatos rengeteg dolog mennyire kezeletlen Magyarországon. Sokan nem tudnak vele mit kezdeni, sokan nem értik mi az, sokan elfordulnak akkor, ha ilyet látnak, tapasztalnak.

Számomra nem csak az ökölcsapás, a pofon is bűn. A bírósági mérlegelést értelemszerűen a jogszolgáltatásra hagyom, az ítéletet elfogadom, azzal nem vitatkozom. Nem voltam ott, abban a lakásban, sem abban a szobában, de tény: azon a hajnalon Demcsák Zsuzsa úgy jött dolgozni, ahogy az általa közzétett fényképen látható. A sérüléseket egy sminkes tüntette el. Zsuzsa egész adás alatt remegett, a képernyőn csak szomorúság volt látható, a profizmus erejével beszélgetett a riportalanyokkal, de kétszer is meg kellett fognom a derekát, mert megtántorodott. Szörnyen nézett ki. Azt mondta, hogy a férje bántalmazta. És mondom: így nézett ki.

Aztán elindult a lavina és ma már napi szinten olvashatunk arról, amiről sokan már nem szeretnének. Egy ember, egy család tragédiája kapcsán viszont felszínre kerültek a kérdéskörrel kapcsolatos indulatok. Mélyen megrázó, számomra megdöbbentő, hogy valaki azt írja- akár csak kommentben is- hogy megérdemelte, kaphatott volna többet is, biztos provokálta a másik felet...
Megdöbbentő, talán mégsem baj, hogy ezt leírva is látjuk. Azért nem baj, mert észlelhetjük, hogy van ilyen is. Hogy vannak, akik tényleg így gondolják, s talán teszik is az életükben, hasonló élethelyzetben.

Demcsák Zsuzsa könyvet írt. Rengeteg bántalmazott embert szólaltatott meg, tényleg tudományos szintű munkát végzett azért, hogy kötete napvilágot láthasson. Láttam rajta a megkönnyebbülést, amit a megjelenéskor érzett. Úgy érezte, ezért érdemes volt.

Most rengetegen fordulnak hozzá. Sokakból tört elő saját, eddig elhallgatott történetük. A társadalom pedig elkezdett vitatkozni. Vitatkozni arról, hogy egy - az esettől függetlenül is- ártatlan férjet hogyan lehet tönkretenni családon belüli erőszak vádjával, milyen ez ellen védekezni, mennyire meg lehet valakit ezzel hurcolni vagy teljesen tönkretenni...

A másik oldalon pedig forrnak az indulatok azzal kapcsolatban, hogy egy megvert, megalázott, megfélemlített házastárs (az esetek többségében nő, de van férfi is) meddig tűrhet, tűrnie kell-e egyáltalán. Családon belüli erőszaknak minősül-e egy pofon, vagy ahogy internetes hozzászólásokban olvasom, van, akinél ez "még" belefér... S mit lehet vajon abból bizonyítani, amit más nem lát, hiszen az esetek többségében csak ketten vannak jelen: az elkövető és az áldozat. Aki pedig üt, nem szokta elismerni, pláne, ha börtönbüntetéssel fenyegetett a cselekménye. 
ezt a rész zárjuk is le a mindenki által ismert, jellemző, egyben "szellemesnek" mondott mondással: "Pénz számolva, asszony verve jó!" (kíváncsi lennék, ezt ki és miért mondta először). Tény, a most tárgyalt ügy napvilágra kerülése után Zsuzsához elkezdtek záporozni az üzenetek, levelek, amelyekben csöndre kényszerített és megfélemlített lányok, asszonyok mondják el, hogy mi történt velük a sötét szoba magányában.

Az, hogy a "Demcsák-ügyben" közismert személy a főszereplő, más dimenzióba helyezi az egészet. Összeesküvés-elméletekből sosem volt hiány (befolyásolja a bíróságot, befolyásos barátain keresztül befolyásolja a bíróságot, a sajtón keresztül manipulál, stb...stb...) Bátran mondhatom: mindegyikről tudom, hogy ez hülyeség.

Barátságunkat felvállalva, az elfogulatlanságomat hangsúlyozva írom, hogy Zsuzsa gyakorlatilag csak a gyerekei érdekeit nézi, őket próbálja megvédeni. Szerintem a sajtómegjelenések kapcsán több tévedése is volt, ugyanakkor ez egyrészt magánvélemény, másrészt kényszerhelyzet. Gondoljon csak bele bárki, milyen érzés az, ha valaki folyamatosan azt olvassa magáról, hogy rossz anya, miközben nem az. Lehet őt megítélni és kritizálni, ugyanakkor Zsuzsanna kiváló anyuka, ez nem megítélés kérdése. Évek óta látom, figyelem, ő tényleg fantasztikus szülő.

Lehet, hogy nem tudta kezelni azt a helyzetet, hogy mindenki meg akarja szólaltatni, ő meg nem akar beszélni. Őrlődött és nem tudta, hogy egyes lapok honnan szednek össze róla ilyen meg olyan tényeket vagy részigazságokat, nem tudta megérteni, hogy ki az a rengeteg "neve elhallgatását kérő barát, kolléga, szomszéd és informátor" aki sokkal jobban ismeri az életét, mint ő saját maga. 
Szóba került maffiózó, brutális férj, csapodár feleség, alkoholizmus, ismeretlen és ismerős szerető, hazugsággal tönkretett házastárs és szétvert nő is. Ki ennek hisz, ki annak, rengetegen érzik úgy, hogy le kell írniuk a "tutit", úgy, hogy sem az egyik, sem a másik felet nem ismerik. Ám az is tény: végre olyan dolgokról is beszélnek az emberek, sőt, érdekelt szervezetek, áldozatok és potenciális szenvedők, amelyekről ilyen intenzitással talán soha korábban.

Egy szó, mint száz: most, hogy rengeteg szó esik az úgynevezett "Demcsák-ügyről", egyre többször kerül felszínre családon, párkapcsolaton belüli erőszak témaköre is. Hiszem, hogy aki nem csak kattintáskszámot akar növeli, aki a felszín alá is le szeretne ásni, az elképesztő mélységekbe jut, méghozzá szó szerint. Tabu tört elő, és ez ennek a sajnálatos, drámai ügynek a hozadéka.

Rengeteg a vádaskodás, de van már petíció is aláírásgyűjtéssel, nyilvános kiállás és állásfoglalás. Egyre többen mernek megszólalni, hallatni a hangjukat. Zsuzsa azt üzeni: "aki bántalmaztak, ne rettegjen kiállni az igazáért!" Hihetetlenül nehéz ez, hiszen a falak magasak, a rettegés nagy úr. Ám el kell jutni a vak komondortól az igazság kimondásáig, az őszinte szembenézésig. Hiszem, hogy nem csak az ökölcsapás, hanem a pofon is bűn, hiszem, hogy egy feleség ruháinak, értékeinek tönkretétele is az, függetlenül attól, hogy a házasság ideje alatt vette-e, tehát "papíron" közös tulajdonnak számít.

Ez az ügy tragédia. Egy család tragédiája. És nem csak a feleségé, a férjé is, függetlenül az ütés lététől, milyenségétől és nagyságától. A beismeréshez is erő kell. Valakinek sikerül, valakinek nem.

Nem voltam ott, nem tudom, hogy mi, mikor és hogyan történt. Titkainkat nem adom ki, de Zsuzsa valóban kért tőlem segítséget, rettegve és zokogva. Hívott a férj is, ám arról a hívásról még ennyit sem szeretnék elmondani.

Ami viszont tény: Zsuzsa azon a hajnalon így nézett ki. 
A fenti ügynek részben ismerője, részben akaratlan részese lettem. Amit leírtam, nem azért tettem, hogy beleszóljak más magánéletébe, hanem hogy felhívjam a figyelmet arra: akármelyik oldalnak is hisz az olvasó, és akármennyire is sajnálatos, drámai mindaz, ami történt, történik, sokaknak adhat lehetőséget a szembenézésre, talán a saját családjukban, környezetükben is. Hiszem, hogy mindez ráfér a társadalmunkra. A fenti sorokat ezért jegyeztem le.