Gyereket nevelni nem könnyű. Kettőt, hármat talán még nehezebb. De hogy milyen az élet tizenegy gyermekkel, azt talán legjobban a mosonmagyaróvári Papp család ismeri. Elmentünk, hogy megnézzük a mindennapokat ott, ahol a saját számításuk szerint az elmúlt húsz évben körülbelül 40 ezer pelenkát használtak fel.

Pénteken délután érkezünk Mosonmagyaróvárra. A 30 ezres település mintha téli álmot aludna. A város csendes, szinte sehol egy lélek, csak a nemrég lehulló friss hó ropogása hallatszik a lábunk alatt, miközben a szépen rendbe rakott lakópark főutcáján sétálunk. Ennek a családias hangulatú lakóövezetnek az egyik eldugott kis utcácskájában, meleg, otthonos környezetben vár minket a 11 gyermekes Papp család.

Nem könnyű bejutni a családi fészekbe. Amerre csak a szem ellát, cipők és kabátok mindenütt. A szobákból gyerekzsivaj hallatszik.

– Hangosak a gyerekek, pedig néhányan még alszanak – mondja minket üdvözölve Élő Dorottya, a 42 éves édesanya. Mi pedig kezdjük úgy érezni magunkat, mintha valamiféle óvodába csöppentünk volna. A gyerekszobák hemzsegnek a babáktól és játékautóktól. Valahonnét gyerekdal hangja hallatszik. A ruhaszárítón mindenféle korosztály ruhája megtalálható. A gyerekek egy részének délutáni csendes pihenőjét csak az édesanya karjában néha felsíró féléves Katinka Lilla töri meg. Ilyen körülmények között kérjük meg Dorottyát, meséljen egy kicsit arról, miként vált ennyi csöppség büszke édesanyjává.

– A közeli Jánossomorján nőttem fel, innen kerültem Pécsre, az egyetemre, magyar–néprajz szakra – meséli Dorottya, aki egy katolikus közösségben, lelki gyakorlatra járva találkozott először jövendőbeli férjével, a Székesfehérvárról származó Györggyel. A barátságból hamar szerelem lett, végül együtt döntöttek arról, hogy Pécsett élik le az életüket.

Csakhogy az élet közbeszólt. A szülőktől kapott 50 négyzetméteres panel­lakás az első két gyermek születése után már kevésbé jelentett perspektívát. Közben a férjének is jobb lehetőség adódott Győr környékén, így hát kaptak az alkalmon, és 2001-ben Dorottya édesapjához, a kisalföldi megyeszékelyhez közeli Jánossomorjára költöztek, mellette pedig építkezni kezdtek Mosonmagyaróváron.

– Rengeteget dolgoztam. Miközben nappal a cégnél voltam, délután és este a telken robotoltam. Nem ismertünk a környéken senkit, vadászgattuk a szakembereket. Válaszfalakat, villanyszerelési munkákat én csináltam, apámmal együtt betonoztunk, apósommal a térköveket raktuk le együtt, de alapvetően mindent egyedül csináltam. Izgalmas volt – veszi át a szót a családfő.

A gyerekek pedig jöttek sorra. Dorottya mindig is vágyott a nagycsaládra, ahogy fogalmazott, vonzotta a megtartó ereje. Ma már 11-en vannak: Katinka Lilla, Luca Viola, Dénes András, Anna Rózsa, Vince Levente, Zsuzsanna Flóra, Julianna Virág, Ágoston Lőrinc, Magdolna Réka, Imola Sára és Zsombor Mátyás jelentik a boldogságot. A névválasztást illetően az alapgondolat az volt, magyarázza Dorottya, hogy a gyerekeknek olyan keresztény nevük legyen, amelyeknek van védőszentjük. A második ke­reszt­név választásánál pedig a kitűzött cél valamilyen régi magyar eredetű név volt. Számottevő korkülönbség csak az első két gyermeknél áll fenn, ez öt év, a többiek között átlagosan két év a jellemző. A legfiatalabb csemete féléves, a legidősebb, Zsombor 20 és fél. Érdekesség, hogy a 11 gyermek közül három – az ikrek és egy fiú – egy napon ünnepli a születésnapját.

Ahogy nem lehetett egyszerű feladat a névválasztás, úgy tűnhet megoldhatatlan feladatnak ilyen sok gyereket felnevelni, vetjük fel óvatosan. Dorottya erre csak legyint. Szerinte az első gyermekkel a legnehezebb, a másodiknál sem volt könnyű, de a harmadiknál a kezdeti nehézségek megszűntek. Ilyenkor a kicsik már a saját életüket élik. Szerencsére a testvérek sok tudást adnak át egymásnak. Türelmet, önállóságot tanulnak, de alkalmazkodást és lemondást is. Dorottya szerint a legnehezebb talán az ikrekkel volt. Derűsen meséli, hogy doktoruk az ultrahangos vizsgálaton megjegyezte: bocsánatot kér, hogy először csak egyszer gratulált neki, pedig kétszer kellett volna.

– Mi másként gondolkodtunk a családtervezésről. Jöttek, elfogadtuk, és ez így működik. Ebbe szocializálódtunk, nekünk ez lett a természetes – mondja a technikusi munkakörben dolgozó családfő arra a kérdésre, hogy mennyire volt tudatos sok gyereket vállalni.

György szerint ott tartanak, ha kettő gyerek nincs otthon, már üresnek tűnik a ház. Mindezek egyáltalán nem viselték meg a házasságukat. Merthogy a Papp családnál az egyik kapocs a Jóisten. Kulcsszavak, mint például a kommunikáció, az alázat és az empátia, melyek a konfliktusokat hivatottak kezelni. Nincs sok idő tipródni az apró-cseprő dolgokon, mondják egyöntetűen. Ez is azt mutatja, milyen nagycsaládban élni.

Pedig manapság sokan lebeszélik a gyerekes családokat az újabb gyermekvállalásról. Dorottya állítja, az orvosok között akadnak olyanok, akik megpróbálják ráerőltetni a fogamzásgátlót a páciensekre, néhányuk gyakran indokolatlanul alkalmazza a császármetszést, s ezzel talán akaratlanul is hozzájárulnak ahhoz, hogy több gyereket ne tudjon a világra hozni az anyuka.

Tovább:

demokrata cikk

#180: Kozma-Joó Violetta - 11 gyermekes magyarországi család 

 Mintha az ördög vette volna át a hatalmat a modern emberek, de főkénbt a "tanult" (dipolmás) emberek gondolkozásán. Erről a jelenségről én is tudok:

"az orvosok között akadnak olyanok, akik megpróbálják ráerőltetni a fogamzásgátlót a páciensekre, néhányuk gyakran indokolatlanul alkalmazza a császármetszést,"  

Mintha az élet szakrális forrásnak a bewtömésére, elzárására tanították volna ki az egyeemeken ezeket, és nem az élet óvására, az életről való gondoskodásra!

Híressé vált a Sóvidéki cigányasszonyválasza a körörvosnak, aki a nehéz, Ceasuescu-diktatúrában, nagy jóindulattal felajánlotta a nőnek, hogy "segít neki megszabadulni a hatödik gyermekkel járó gondoktól":

- Maga csak írtsa a saját nemzetét, ne az enyémet, doktor úr! 

És ebben az esetben nem áll az a magyarországi érv, hogy ennek az az alapja, hogy a cigányok a Mo-i társadalom nyakán élnek (éltek!) mivel itt romániába a gyest csak 2006-ban vezették be, amikor Románia bekerült az EU-ba. Azelőtt itt ismeretlen fogalom volt a gyes, vagy a gyed, és mindenféle más családi pótlék is. A sűvidéki cigányok viszont nem arról híresek, hogy küldenék a gyermekeiket a Székelyföldi városokba koldulni, hanem arról, hogy, ha nem is minden cigány férfi bádogos, vagy korongos magánvállalkozó, de amennyire csak bírja, egytől-egyig munka után néz és "iparkodik". Szóval, kérem szépen a Mo-iakat, hogy ne intézzék el ezt a figyelemre méltó replikát azzal, hogy nincs erkölcsi értéke, mert a cigányok mind az állam által biztosított szociális segélyekből élnek. A történet ugyanis olyan időben és térben játszodott le ugyanis (Egyik szociológiai riportokat író és közlő Székelyudvarhelyi barátom jegyezte le.), ahol és amikor nem, hogy nem tudtak a szociális ellátásrűl, de még csak nem is ismerték ezt a fogalmat, sem a székelyek sem a cigányok.