A szobrod előtt
Búcsúzom, Attila.
Kalappal kezedben
ülsz a lépcsőn s nézed
milyen új végzet
hullámzik a Dunán
annyi sok rossz után.
Szomorú arcodnak
új törvényt alkotnak
e nincsen-háza házban
beteges, őrült lázban.
S lám, már téged
is félretennének.
Hát megint ilyen
lett minden, büntetlen,
mint mikor ott maradtál
a hideg síneken -
(mielőtt megszülettem).

Tudod-e, költő
hogy itt az élet
ismét semmivé lett,
így ül szíved az ágán.
Mi megfizettük drágán
hitünk az okos gyülekezetben
és álmodban: a rendben.
Mert a szabadság-szülötte
rend torzszülött e
vidéken, ahol gabona
helyett ma ósdi babona
terem és a leánysírás
bája után rovásírás
a módi, s helyetted ma már
a wassalberti dagály...
mint a szennyes ár,
közénk hatolt az új méreg,
s mint a fán, a kéreg
kis odvain az ártó gomba
szétrobban, mint a bomba,
beépül termésbe, virágba,
jaj, szobor, rút a világ ma,
hol már téged
is félretennének.

Hamis próféták hirdetik:
más lesz, mint eddig,
közénk verődik az éles ék, és
nem magyar már, aki békés,
aki zsidó, s aki cigány,
de él a módos zsivány
s övé a törvény,

míg majd egy örvény

nem húzza mélybe,
s akkor e szegélybe
visszatérsz te végre.
Nem búcsúzom, komor,
szomorú arcú szobor.
múljon el keserűség, bánat:

tudom, egyszer majd végleg

megleled hazádat.

#332: -  

 KI VAGY, TE KÖLTŐ???

KÖSZÖNÖM A VERSET.

Katalin

#332: -

Te jó ég!! Ez a vers nagyszerű!

Még a végén kiderül, hogy csak haszon származik ebből a nyomorult ötletből: ismét olvassuk József Attilát és feltámad újra a magyar költészet.

nagya